2015. május 6., szerda

Vazsi



Az a gyönyörű vasi tájnyelv!

Mögöttem az utcán egy fiatal lány hang nevetve mondja:
- Kapcsúd má’ be!
Megkerülnek. A kislány, aki ezt a jó vasi szöveget mondta, egy hosszú, szőke hajú, csinos teremtés. Divatos a ruhája, mindene up-to-date. Nem zavarja a vasi tájnyelv.

Nem tudom, a nagy távolság miatt van-e, de Vasban nem majmolják a fővárosi kiejtést.
Ahogy Balázs Géza szellemes írásaiban és előadásaiban fel is hívja a figyelmet: „A nyelvjárások soha nem halnak ki.” A vasit alig lehet lemosni. A szombathelyi gyerekeket a dunántúli táborban megszólják a kaposvári társaik! A különleges helyi szavakról pedig még nem is beszéltünk: a faragóról (ceruzahegyező), a tixóról (ragasztószalag, vagy szép magyarul cellux), a kullóról (két kerekű kocsi).  Itt az ajtót „beteszik”. Itt nem letépnek, szétszakítanak tárgyakat, hanem „leszabnak”. A Szombathelyen szerkesztett hírportálon olvastam, hogy az autó elejét „leszabta „a kamion. Nevetnem kellett. Vajon mit gondol a debreceni olvasó, mi is történt azzal az autóval? Jött a kamion egy szabászollóval, és kivágta méretre?
Nagyanyám erőteljes, de gyönyörű vasi tájszólást beszélt. Az s-ek nála zs-nek hangzottak, a t-k d-nek, a k néha g-nek. Így lett a híres vasi mondóka a száján ízzé:
- Vazsvár, Vazsvár, od terem a legvár.