"A nyugodt reflektálás önmagára és a világra, és a hömpölygően nyugodt írásmód végig meghatározza az Ugyanaz a folyót. Kaplinskinek nincs érzéke a drámaisághoz. A hatásos pillanatokat éppúgy agyonelemzi, túlírja, mint az élet nyugalmas, eseménytelen időszakait. A feszültség, a drámaiság szinte teljesen eltűnik ebben a „folyóírásban”. A beszédmód nyugodt áradására, mely megakadályozza a katartikus pillantok kiemelkedését, nem alkalmazhatjuk a „jó” vagy a „rossz” minősítést. „Folyó-írásról” beszélhetünk csupán, ami olyan, mint az észt Emajögi. Hosszú, hol komoly, hol játékos, és háborítatlanul folyik végig az északi tájon." Kritika Jaan Kaplinski Ugyanaz a folyó című regényéről.
Jaan Kaplinski az észt irodalom nemzetközileg legismertebb képviselője. A
balti ország függetlenné válásával nagy népszerűségre tett szert hazájában, a
költőként indult szerző esszéivel, valamint politikai szerepvállalásával az
észt szellemi élet szemléletformálójává vált. Aláírta a szovjet megszállás
miatt tiltakozó levelet, amelyet a 40 értelmiségi leveleként emlegetnek,
s amelyet az akkori cenzúra nem engedett nyilvánosságra hozni. Később a
filológus-irodalmár a parlament tagja is volt, ez idő tájt kezdte el írni első
regényét Ugyanaz a folyó címmel. Tizenhárom éven keresztül dolgozott a
számos önéletrajzi párhuzamot felmutató könyvön, egy névvel meg nem nevezett húszéves
fiatalemberről, énkereséséről, személyiségformáló találkozásairól és
élményeiről, s a 60-as évek szovjet-észt világáról.
Az észt kritikusok örömmel kutatják a mű valós kacsolódási pontjait. Jaan
Kaplinski személyes élettörténete éppoly érdekes ennek során, mint a Tanítóként
emlegetett másik főhős. Kaplinski észt anya és lengyel apa gyermeke. Édesapját a
háború alatt egy szovjet munkatáborba hurcolták, ahol meghalt. Mindez visszaköszön
a regényben, melynek főhőse, a fiatalember édesanyja révén szoros kapcsolatban
áll az ősi és a klasszikus észt világgal, ugyanakkor a munkatáborban meghalt
orosz édesapa által a másság, az idegenség bélyegét hordozza magán. A regény az
ő énkeresésének hullámzó, fordulatokkal gazdagított történetét meséli el.
Tapogatózásai, útkeresése közben találkozik a Tanítóval, Alo K-val, ezzel az egyháza
számára kényelmetlenné vált teológussal, aki egyszerre filozófus, nyelvész és
költő, a keleti nyelvek és kultúrák kutatója. Az észt kritikusok azonnal
felfedezték alakjában Uku Masingot (1909-1985), az élete végén negyven nyelvet
ismerő észt filozófust, aki nagy hatással volt a fiatal Kaplinskire.
A regény főhőse a tartui egyetem hallgatója. Mindennapjait beszorítja a családi
környezete, ez az öreg világ, ami az önfenntartás ösztönével meghatározott női
világ és a nagyapa „észt világának”, ennek a letűnt kornak az elegye. A főhős
csupán egyben biztos, hogy nem érzi magát egységben: a nők iránti vágy, a
szerelem és a testiség utáni epekedése éppoly nagy küzdelmet vívnak benne, mint
a szellemi útkeresése, az értelem és érték iránti igénye. Válogatatlanul kapkod
minden után, ami kapaszkodót jelenthetne számára, és ebben kapóra jön neki a
szuggesztív Tanító, akitől minden kérdésére szeretne választ kapni. Az
esszéregénynek is tekinthető mű első fordulópontja a nyári nagy kaland, ahol
nemcsak az egyetemi világot és a szellemi fejlődés hullámterét hagyjuk el,
hanem beletekinthetünk a hagyományos vöru világba. Hősünk szerelmes lesz,
belekóstol a lutheránus egyház világába, más oldaláról is megismeri a tanítót,
s mindezt fűszerezi az a misztikus-eksztatikus kiteljesedés-igény, ami
lassanként megijeszti a fiatalembert is. Őrületet, mániás depressziót sejt
elragadtatott állapotai mögött. Mikor pedig úgy éreznénk, hogy a regény végképp
belefullad egyfajta melodramatikus unalomba, akkor egy újabb fordulatot jelent
az egyetemre való őszi visszatérés. A fiatalembert előveszi a KGB, és döntenie
kell, hogyan folytatja életét. Mindeközben átél szerelmi csalódást, és a tanítóról
is lehullik egy túlidealizált lepel. Végül egy futó szexuális élmény meghozza a
hőn áhított beavatást, s ezzel hősünk megnyugszik.
A Tanító alakja, fejtegetései a mű első részét alapvetően meghatározzák,
s mindezt hangsúlyozza az első fejezet, amely egy időben jóval későbbi
eseményről, a tanító temetéséről számol be. Az elbeszélő-főhős
emlékezetfolyamát a folyó képe indítja el. Ugyanakkor e kezdő fejezet kissé
idegen testként áll a regényben, mert noha a Tanítóról emlékezik meg, ám ezeket
a jellemzéseket, emlékfoszlányokat a későbbiekben az olvasó nem találja, sőt,
olykor indokolatlannak érzi. Jó okunk van feltételezni, hogy e kezdő rész a
legkorábbi regényindító darab, s a sok évig írt, hosszú mű végül egy más
Tanító-alakot formált meg, mint azt az első indításból a szerző elképzelte. „Önállósította
magát” a tanító, ami erényére válik a műnek, ám kissé fésületlenné teszi magát
a műegészet a szervesen nem illeszkedő első fejezet.
A Tanító, Alo K. professzor egykor lutheránus lelkészként kezdte
pályafutását, tanított a teológián, míg ki nem rúgták. Ezután már csak
filológiát taníthatott. Otthonában fogadta az érdeklődő diákokat, ahol a
beszélgetések nem csak filológiáról folytak. Filozófia és irodalom, jog és hit,
nyugati civilizáció és nyelvek, sajtó és történelem, botanika és számos más
téma szóba került. A főhősnek imponál a Tanító eredeti gondolkodása, amelynek
lényege, hogy szembemegy mindenfajta közgondolkodással. A szellem világának
magaslatai nyílnak meg a huszonéves egyetemista előtt. Azonnal megfogja a
Tanító olvasottsága, nagy rendszereket átfogó filozófiája, rálátása mindenre,
ami a szellemi rendszert befolyásolhatja. Csakhogy az esszéisztikus
fejtegetések olykor nagy felszínességről árulkodnak. Csakugyan nem közhelyesek,
ám kijelentései és következtetései sok esetben alapjaiban hibásak. A felületes
alapismeretek és a csak könyv-tudásból született nagyívű konklúziók felvetik a jóindulatú
szélhámosság gyanúját. Ráadásul a Tanító Elefántcsonttornyának tisztasága is
kérdésessé válik a regény végkifejleténél, hiszen a szellem világa gurujaként
tetszelgő teológus-tanár erkölcsileg nagyot bukik, lelepleződik kicsinyessége
és szánalmas titka.
„Először látott olyan embert, aki egészen másként vélekedett az észt
ügyről és a letűnt köztársaságról, mint ahogy náluk otthon vagy az egyetemi
ismerősei-barátai egymás közt beszéltek róla. Volt valami a Tanító szavaiban,
ami egybehangzott a sajtó és a hivatalos történelemkönyvek állításaival. Ez
meglepte, de nem szomorította el.” A Tanító nemcsak narratívájában emlékeztet a
marxista kódrendszerre, saját maga kér elnézést, hogy a marxista-leninista
beszédmódot használja, mivel saját bevallása szerint „az egyik legjobb a létező
kompromisszumok közül”. A kicsapott lutheránus lelkész a nagyobb összefüggések
tekintetében is szívesen veszi át a dialektikus materializmus
megközelítésmódjait, mindezt vegyíti az akkor még újdonságnak számító ökológiai
szemlélettel, egy adag ezotériával, és a Kelet iránti rajongásával. Igaz ez a politikai
kérdésekre, az észtek németorientációjának elítélésében éppúgy, mint a hit és
világnézeti kérdésekben. Amit a keresztyénségről és Jézus Krisztusról tanít, az
nagyrészt egybecseng a marxizmus osztályharcos szemléletével. Amit Jézusról
mond, az tételről tételre megcáfolható az Újszövetség alapján, de lényegében
összecseng az ateizmus elképzeléseivel, miszerint Jézus azok ellen emelt szót,
akik saját közösségük ellenében elnyomó hatalomként lépnek fel, s akiket
helyzetüknél fogva fényűzés, gazdagság vesz körül. Ez a szociológiai
megközelítés találkozik egy felszínes ember-felmagasztalással, ami már
előrevetíti az ateizmus alaptételeit, a patetikus ember-glorifikálást. „Az
emberben hiszek”, mondja a Tanító, majd mintegy kiegészítésképpen teszi hozzá:
„…és Istenben, az ember és Isten közötti kötelékben, hídban, létrában, oly
sokféle metafora van erre a különböző vallásokban”. A keleti nyelvek és
vallások iránti érdeklődés ugyanakkor csupán könyv-tudás, s ezt a főhős naiv
kérdéseire adott válaszok le is leplezik. Nem tudni ugyanakkor, mennyire van
ebben irónia, mennyire kacsint a mai szerző vissza az egykori entellektüelek
filozófiájának hiányosságaira. Ezt az elbeszélőmód egysíkú áradása, állandó
elemzőkényszere nem képes felszínre hozni. Nagyon jellemző ugyanakkor az az
arrogancia, amivel a Tanító lenézi környezetét és a világot. Az emberek
többségét alacsony szellemi szinten álló kiskorúnak tartja, a világ legnagyobb
embereinek azokat a filoszokat tekinti, akik úgymond „megpróbálták megmenteni a
kultúrát a bajkeverőktől”. Itt pedig
fordítókat említ meg, még csak nem is önálló alkotókat. Ez az idealisztikus belterjesség,
amely a könyvet az ember fölé helyezi, s amely a létező világhoz ugyancsak
vékony szálon kapcsolódik, nyilván magyarázza a gondolkodásban megjelenő
rendszerhibákat. Hogy a Tanító alakja mégis ekkora hangsúlyt kap a regényben,
kultúrtörténeti- és egyetemestörténeti hitelt ad Kaplinski retrospektív
elbeszélésének. Hiszen a Tanító egyszemélyben jeleníti meg a kelet-európai
értelmiség identitásvesztését, a bal-liberális gondolkodásmódot, az arrogáns
attitűdöt, a különböző vonzónak látszó dolgok egybemosását, a Kelet-imádatot a
keresztyén tradíció kárára, ugyanakkor a gondolkodás alappilléreinek
kiszanálását szintén valami felszínes tetszik-nem tetszik megítélés alapján.
Nem csupán a Tanító személyiségének önellentmondásaira mutat rá, amikor
megkérdőjeleződik önnön erkölcsi bukása alapján „az emberben hiszek”
alaptétele. Főhős és olvasó egyaránt megdöbbenéssel kérdezhet vissza: ebben az
emberben? Aki kicsinyes és pitiáner bűnöket takargat?
A főhős a szellemi éhség mellett lelkileg légüres térben érzi magát,
bejárja mindazokat a nagy lélekformáló belső utakat, amik természetesek és
szükségesek az ő korában. A keresés világfájdalmával kutat az érzelmi harmónia
után: a szerelem és a testiség utáni vágya hol egyszerre jelenik meg misztikus
élményekkel, az elragadtatás pillanataival, hol mindez különválik, és a tisztaságot,
a testtől való megszabadulást áhítja. Az a közeg, amiből indult, indokolja,
hogy nincs könnyű dolga ebben a posztpubertáskori zavarban. Úgy nőtt fel, hogy
kívülálló, vagy olykor kitaszított volt társai között, „ruszki” apja
miatt. Pedig az édesapa korai elvesztése
miatt a főhős nem tudott azonosulni a mindennapok orosz kultúrájával, észt
életet élt. Mégpedig valami északi, rideg fényben. „Nálunk soha nem beszéltek
az egymás iránti érzelmeikről. A családjukban mindenki magányosan élt és halt
meg, mint csiga a házában.” Talán épp ennek köszönhető, hogy önmagát minden
pillanatban megfigyeli és értelmezi. A gyermekkorból származó félénksége
terelgeti végül a költészet felé is. Ez azonban méginkább eltávolítja őt kortársaitól.
Nincs közös téma, amiről beszélgethetne a többi gyerekkel. Otthonosabb ezért a
nők világában, amely egy gyakorlati, jelenközpontú közeg. A férfiak világa egy
letűnt kor reminiszcenciája, az észt éráé, s ennek része „a háború a vadászat,
a dohány- és sörszag, a kártyajáték és a trágárság”. Az ő igényei és vágyai
messze esnek mindezektől.
A szerelem megtalálását elsődleges célként éli meg, mindent alárendelne
ennek. Minél erősebb a vágy, annál kevésbé tud beteljesülni. A Malle nevű
egyetemista-lánnyal való kapcsolata szépen indul, és ritka lírai jelenet összemelegedésük
története. A testi beteljesülés azonban nem tud bekövetkezni, s ezt Kaplinski
őszinte leírásokban rendre részletezi is. Közben a főhős megismerkedik a
kedves, de tartózkodó Esterrel, teológus-ismerősének testvérével. Ester apja lutheránus
lelkész, a nyári kirándulásai közben megvendégeli őt a család, s egy számára
teljesen ismeretlen világ nyílik meg, annak minden szépségével és
ellentmondásával. Hamar rájön, hogy Ester iránti érzései nemcsak többek, mint
egy barátság, de mélyebbek, felkavaróbbak, mint amit valaha is érzett Malle
iránt. Egzisztenciális kérdéseire is választ talál az Esterhez fűződő
érzéseiben, hit és szerelem, testiség és elragadtatott Isten-élmény, mind-mind
összekapcsolódik eközben, míg már maga sem tudja, a normalitáson belül van-e ez
az érzelmi hullámverés, vagy pszichés megbetegedés áll a hátterében. De az Első
Alkalom nagy vágya és rettegve várt pillanata egészen váratlan fordulatként, mondhatnánk,
triviálisan hozza majd el a test nyugalmát.
A vallási elragadtatás és a szexuális élmények közötti összefüggésről már
a Tanítónál töltött beszélgetések idején szó esik. Egyértelműen a szerelem,
elsősorban az Ester iránti érzései teszik fogékonnyá a főhőst a hit és Isten
megértése iránt. Mindebben azért is lehet segítségére a lutheránus lelkész
családja, mert ők maguk sem hiszik tisztán az egyház tanítását. A főhős tehát
nem dogmát és hitbizonyosságot kap, hanem a bizonytalanság légkörében született
filozofikus gondolatokat. A váratlanul fellépő eksztatikus élményei nem
erősítik meg, inkább újabb és újabb kételyeket és kérdéseket állítanak a
fiatalember elé. Esterre gondol, s arra, hogy talán az iránta való érzésekben
szentség van, amikor úgy érzi, kilép testéből. Vándorlélek-élménynek nevezi a megtapasztalást,
ami félelmet és halálközeli élményt hoz felszabadulás helyett. Az-nak
nevezi a későbbiekben azt a megmagyarázhatatlanul rátörő eksztázist, ami
kezdődik a szerelmi vággyal, majd Isten iránti szeretettel és hálával kapcsolódik
össze. A folyóban ámulatot és örömöt, és
a halál félelmétől való feloldozást tapasztalja meg: „Nem lehet, hogy Isten az
ilyen boldogság-hálaérzet szüleménye, egész egyszerűen csak egy edény, amelybe
az ember beleöntheti a túláradó örömét?”. Csakhogy minden eksztázisát csömör,
szorongás és halálfélelem követi, s ahogy a mennyben érzi magát
megfogalmazhatatlan elragadtatásában, a kijózanodás a pokol mélységeivel
érkezik el. Végül mégis úgy véli, rátalált a hit logikájára, s önmaga előtt is váratlanul
imádkozni kezd. Múló dolgok ezek nála. Gyorsan múló ötlet az is, hogy szívesen
tanulna teológiát, s nincs hatása a spirituális impresszióknak. A mély gondolatokat,
a két lehetséges útként megjelölt szerelmet vagy halált, ami olykor szinte
egybejátszott, úgy söpri félre a testi beteljesülés első alkalma, hogy minden
érdektelenné válik ennek fényében.
A kijózanodást az egyetemre való őszi visszatérése másképp is meghozza.
Kiderül, hogy az államvédelmiseknél valaki besúgta egy kézirat miatt, ami
túlságosan nem is áll a főhős szívéhez közel. Más szelek fújnak ekkor már, mint
édesapja munkatáborba hurcolása idején. „Főként profilaktikával foglalkozunk”,
mondja az államvédelmis. Kifinomult módszerekkel morális nyomást gyakorolnak.
Az évfolyamfelelős és az egyetemi pártitkár is magához hívatja. Néhol mindannyian
ki is esnek szerepükből, megmutatják emberi arcukat, ám időnként nehéz megmondani,
mennyire része ez a játéknak. Annyi bizonyos, hogy meglepően sokat tudnak a
fiatalember mindennapjairól, tisztában vannak vele, hogy gyakran járt a Tanítónál,
akit azonnal igyekeznek befeketíteni előtte, s az sem titok a számukra, hogy a
főhős kacérkodik a teológián való tanulás gondolatával. Miután ezt nagyon is
bizalmas családi összejövetelen mondta el barátainál, ezért felmerül a kérdés,
honnan ilyen jól informált a KGB? De a főhőst nem érdekli a besúgó személye.
Ott áll annak réme, hogy kirúgják őt az egyetemről. Ám az ügybuzgó pártemberek
már rég döntöttek a másik alternatíváról, ami szintén több lehetőséget rejt
magában. Messzebb és jobb egyetemeken tanulhat, még izgalmasabb dolgokat. A
kérdés csak az, együttműködik-e az államvédelemmel. Ezt a fiatalember némi hímezés-hámozás
kíséretében visszautasítja, de van más opció. Nem kell besúgni, csak hasznos és
képzett állampolgárnak lenni. A ”Kész-e velünk tartani, a párttal és a párt politikájával?”
kérdésre miként is válaszolhat egy huszonéves fiatalember, ha szem előtt akarja
tartani a lutheránus lelkész tanácsát, aki óvja őt a túlzott ellenállástól,
miközben a lelkiismeretét is félti?
Rögvalóság az, ami a KGB puhább erőszakrendszeréről szól. És nagyon is
hitelesnek és hihetőnek tűnik mindaz, amit Kaplinski az észt lutheránus
egyházról megfogalmaz. „A kötelező ateizmus a kötelező kereszténység görbe
tükre, azoknak az időknek a visszhangja, amikor az embereket a véleményük
megkérdezése és figyelembevétele nélkül keresztelték meg és adták férjhez. Az
ateizmus megtisztít az egyház hamisságától és erőszakosságától, és lehetősét ad
az újrakezdésre a múlt terhétől és előítéleteitől szabadon.” Mindezt a
lutheránus lelkipásztor fejti ki, miközben az egyház szervezetét feudális
hierarchiaként mutatja be, s önmagukat inkább szabadkeresztyénnek minősíti. A
lelkész fia, Rein, aki maga is teológus, kemény egyházkritikát fogalmaz meg,
amelynek lényege az észt lutheránus egyház népegyházi jellege, amely kizárólag
a nemzeti ügy érdekében, kisszerű érdekek mentén működik. Ugyanakkor egy másik
ponton kiderül az is, hogy még mindig demokratikus intézménynek számít a
totalitárius Szovjetunión belül. Miközben az északi protestánsok helyzete
nagyban hasonlít a magyar protestánsok státusára a kommunizmus évei alatt,
ugyanazokkal a dilemmákkal is találkozunk, amelyek sok esetben a belső
meghasonlottságot hozták el a szolgálattévők számára. A nemzeti ügyért való
kiállás ugyanis gyakorta túlhangsúlyozta a kulturális-tradicionális alapokat, s
elveszett az evangéliumi üzenet. Ugyanakkor azok, akik kisöpörték volna az
egyház tematikájából a nemzeti identitást, hamar a rendszer kiszolgálásának
eszközeivé váltak, egy hamis szociális szolgalelkűség – és nem Isten
dicsőségének szolgálata – mentén. A szolgáló egyház kitermelte Magyarországon a
békepapokat. A Kaplinski regény tanúsága
szerint Észtországban a helyzet szintén nem volt jobb. A Lutheránus egyház
saját rendszerét át- meg átjárta a kommunista manipuláció, embereket játszottak
ki emberek ellen, minden szinten működött a besúgás, s így tökéletesen kézben
tarthatta a hatalom az egyházat, anélkül, hogy saját köreiből kinevelt
embereket kellett volna beállítania ebbe a sajátos struktúrába. A saját
embereit kinevelte az érdekharc, az emberi könyöklések légköre.
Az egyetemista fiatalember látószögén keresztül ugyanakkor megismerjük a
szovjet idők Észtországának, ennek a tagköztársasággá átminősített kis balti
kultúrának ellentmondásos levegőjét. Kaplinski nem idealizálja túl az
észt-nemzeti érzéseket. „A férfiak világa valójában összeomlott az Észt
Köztársasággal, melynek romjain a nők folytatták az életet…”, írja. A Tanító
preferenciái nagyrészt meg is erősítik a főhőst a letűnt kultúra
folytathatatlanságában, aki környezetének közgondolkodásával szemben
visszautasítja az észtek német-szimpátiáját. Ez a nyelvileg és életszemléletben
is érzékelhető hatás a Tanító számára tarthatatlan, de nemcsak a mai
„szászokkal”, hanem egész Európával szemben vannak fenntartásai. Idealisztikus
Kelet-imádata korjelenség is egyben, nagyon is összecseng a kommunisták által
is hangoztatott akkori felfogással, miszerint az idők a Kelet felől érkező
tanokat emelik magasra. Míg azonban a leninista ideológia szerint ez a
Szovjetunióval azonosítható, a liberális szemlélet ennél egzotikusabb országok,
a Távol-Kelet felé kacsintgatott. Nagyon szépen, kedves iróniával fogalmazza
meg egy máshelyütt Kaplinski ezt a túlidealizálást, mintegy észt sajátosságként:
„Megtanulta, hogy sok mindenről észt módra gondolkodjon: túlságosan nagynak,
előkelőnek vagy szentnek lásson bizonyos dolgokat.”
Miközben az észt identitás számos ellentmondást rejt, addig az Ugyanaz
a folyóból megismerhetünk egy kevéssé közismert világot: az igazi vöru
tájat, embereket, kultúrát. Észtország legdélibb csücskének lakói hagyományos
életkörülmények között külön kultúrát képviselnek, nyelvüket, a vörut többször
is önálló nyelvvé kívánták nyilváníttatni. A nyár a főhős számára ezt a természetben,
tájban benne élő, évszázados tradíciókkal együtt lélegző népcsoportot, a
rokonok közötti életet jelenti. Jaan Kaplinski egyik legszebb hitvallása éppen
a vöru-világ ábrázolása, amelyet szeretettel, túlidealizálás nélkül a maga
egyszerűségében, szépségében mutat be. „Itt vidéken viszont semmi szükség nem
volt nevekre, itt név nélkül is minden olyan egyértelmű és a helyén lévő volt”,
írja. A belső ellentmondásaiban félelmetes és áttekinthetetlen városi élet
mellett a rokonoknál töltött idő egy tisztább életmintát tud felmutatni. De
érdekes az a beszélt nyelv, amely megmaradt a gazdálkodásból élő, egyszerű
emberek között, ez a szép, élettel teli, sokszínű nyelvjárás, „amely nem is
hasonlít arra a silány és germanizmusokkal teli nyelvre, amit nagyanyja a
városban használt a barátnőivel.”
Az Ugyanaz a folyó a főhős fejlődéstörténetén túl felvillantja a
balti ország történetének traumatikus pontjait. A kitelepített, mindenétől
megfosztott nagyapa szenvedésén keresztül egy egész generáció szomorú története
elevenedik meg. A regény egyik legszebb jelenete az, amikor a fiatalembernek le
kell írnia nagyapja végrendeletét. „Csakhogy nem szokványos végrendeletet: a
nagyapja azt a vagyont osztotta szét a gyerekei között, ami egykor volt neki,
de a jelenlegi hatalom megfosztotta tőle… Arra gondolt, hogy valójában a
nagyapjának ezen a papírlapon kívül semmije sincs, amit a gyerekeire
hagyhatna.” Kaplinski azonban nyilvánvalóan nem akar leragadni a múltban, s
talán itt tetten érhetjük a folyó motívumának egyik legfőbb üzenetét: az élet
folyásának rendjét. A konzervatív szemlélettel szemben teljesen természetesnek
ítéli meg azt, hogy a nők nem lázadtak az új világ gyakorlati kihívásaival
szemben, egyszerűen csak felvállalták az új körülményeket, és megpróbáltak a
felszínen maradni. Az Észt Köztársaság immár vissza nem sírható valóságként egy
történeti momentum marad főhős és szerző számára.
Az észt múlt tartogat elsősorban vidéken olyan történeteket, amik
kiegészítik a helyzet tragikumát. Nemcsak egy szomorú elbeszélés, a szovjet
katonák elől bujtatott Johann W. német katona tragikus sorsának felvillantása,
de az erdei testvérekre tett többszöri utalás mintegy megjeleníti a véres múlt
egy másik szeletét. Ezek az erdőkben, mocsarakban bujkáló ellenállók szintén
ellentmondásos megítélés alá esnek. A sztálini elnyomás alatt a
Balti-államokban 100.000 főre tehető azoknak a száma, akik akár szervezett partizánharcosként,
akár csupán a hatóságoktól bujkálva csatlakozott az ún. „erdei testvérekhez”.
Az ötvenes évekig kitartó ellenállás felszámolása egyes számítások szerint
legalább 50.000 áldozattal járt, és a hősökként is tisztelt ellenállók nyomora
éppúgy megjelenik Kaplinski ábrázolásában, mint a jelenség árnyoldalai. A vidék
fosztogatása, vagy a terrorista-jellegű tevékenységek káros üzenetei az észt társadalom
egészére.
Jaan Kaplinski regényének újra és újra felbukkanó legfőbb motívuma a
folyó. „Emajögi, Mater aquarium. Vizek anyja. Milyen szépen, költőien
hangzik, pedig valójában egészen prózai folyónév. Mindössze annyit jelent: nagy
folyó, amelybe sok kisebb folyó torkollik”, írja az ifjúkori emlékeket előhívó
víztömegről. A Tanító temetése utáni kép, ahogy kinn áll a verandán, és nézi a
folyót, az emlékezés lineáris fonalát indítja el. Mintha ez a széles, hosszú
„anyafolyó” mégsem csak egy egyszerű vízfolyás lenne, hanem élet és történelem,
az ősökkel való összeköttetés, a változások állandóságának archetípusa.
Aminthogy meg is erősíti ezt: „A földgömb vizei, vízfolyásai, áramlatai –
mindez egyetlen nagy vérkeringés, amelynek része ő is meg ez a lomha Emajögi
is.” Az emberi élet változásának megállíthatatlansága, a halállal is
megbarátkozó feloldódás mind megjelenik azokban az élményekben, amely a főhőst
éri a folyóban. Eksztázist és a pokol előképét, a szerelmet és Isten iránti
hálát, az önmaga hitébe vetett gúnyos csalódást, szorongásos félelmeket, vagy
az elmúlás elfogadását mind a folyónál találja meg. A hérakleitosz-i gondolatot
azonban többszörösen megforgatja a regény címével: „Egyetlen ember sem léphet
kétszer ugyanabba a folyóba, mert az már nem ugyanaz a folyó, és ő már nem
ugyanaz az ember.” A könyv címe első olvasatra mintegy azt sugallja mégis, hogy
létezik ugyanaz a folyó. Csakhogy a minden mindennel kapcsolatban van, a „nagy
vérkeringés” képe arra utal, hogy örök változásában állandó ez a folyó, mint
ahogy a hérakleitosz-i tétel lényege is a változás állandósága. Nem is minősíti
Kaplinski a változást. Ahogy főhősének fejlődését morálisan nem neveznénk
dicstörténetnek, Kaplinski óvakodik az ítélethozataltól. Ugyanígy nem foglal
állást sem az észt-szovjet, sem egyéb történeti változások terén. Talán csak a vöru
világ, a maga ősiségével és természetközeliségével tudja megállásra késztetni.
Kaplinskinek nem fáj a változás.
Van bája annak az ellentmondásnak, hogy a német hatástól távolodni akaró
észt gondolkodó egy ízig-vérig német műfaj hagyományait folytatja regényével.
Hiszen az Ugyanaz a folyó egyértelműen beleillik a fejlődés- vagy
nevelésregények típusába, amelyek olyannyira német gyökerekből táplálkoznak, hogy
bizonyos nyelveken meg is hagyták eredeti német műfaji elnevezését, az Entwicklungs-
vagy Bildungsromant. A Parzivallal kezdődően,
de elsősorban és elsőként Goethe Wilhelm Meisterével azonosított genre-hoz olyan
nagy műveket sorolhatunk, mint Keller A zöld Henrik című regénye, Thomas Mann
Varázshegye, Musil Törless-e, Grass A bádogdobja, vagy Hesse Az
üveggyönygyjátéka, de bátran ide sorolhatjuk az egykor oly népszerű Elias
Canetti A megőrzött nyelv című önéletrajzi jellegű művét. A tanárok, tanítók
hatása, az olvasott, vagy olvasni kívánt könyvek részletes felsorolása és
elbeszélése mind jellemző e regényekre. Ugyanakkor a fejlődésregény elnevezés
valójában a mindenkori főhőst érő hatások és az azokra adott fejlődési
szakaszok folyamatára utal, és nem egy-egy mű végkicsengésére, a klasszikus
regényekben sokszor a fiatal, világra megnyíló ember elbukik, vagy elgáncsolja
a világ. A Kaplinski-mű esetében az ítélethozatal kérdésessé válik, hiszen az
erkölcsi jó és rossz kategóriái feloldódnak. Az kiderül, hogy az elnyomó
hatalom, egy szellemileg korlátolt rendszer közbeszól a főhős spirituális
fejlődésében, aki ezzel elveszti naivitását. Ez kétirányú eredmény, egyrészt
keserű kijózanodást eredményez, másrészt éretté teszi, és befogadhat új, más
jellegű impulzusokat is. Ugyanakkor igazi felismerések helyett lényegében
„bedarálódik”, elfogadja a jelent és a kínált lehetőségeket, nem lázad, és nem
védi addig kialakult identitását.
Szintén német irodalmi hagyományokhoz
kapcsolható a mű esszéregény jellege. Ahogy annak idején Thomas Mann
megfogalmazta saját alkotásáról: az esszéregény a „lélekállapot és szellemi
problematika” összefoglalása kell legyen. A Kaplinski-regényben diszkurzív
esszé-betétek egészítik ki a belső monológokat. Az állandó önreflexió éppúgy hosszas
fejtegetéseket idéz elő, mint a különböző tudományos, nyelvi, vagy teológiai
viták megjelenítései. Olykor nehéz magyarázatot találni, miért kap akkora
hangsúlyt egy-egy gondolatkör a mű egésze, az összefüggések fényében. Az oldalakon
keresztül tárgyalt, a későbbiekben tökéletesen irrelevánsnak számító témák
miért nem tömöríthetőek, hogy nagyobb figyelmet kapjanak a regény fontosabb
momentumai, melyek hatással vannak a végkifejletre? Ám éppen ebben a
válogatatlanságban érhető tetten Kaplinski stílusa. Mindent aprólékosan
megfigyel és leír, mint ahogy főhőse is a következőképpen gondolkodik: „Csak olyankor
érezte, hogy él és létezik, ha nyugodtan figyelemmel követhette a maga
létezését.” Ez a nyugodt reflektálás önmagára és a világra, és a hömpölygően
nyugodt írásmód végig meghatározza az Ugyanaz a folyót. Kaplinskinek
nincs érzéke a drámaisághoz. A hatásos pillanatokat éppúgy agyonelemzi,
túlírja, mint az élet nyugalmas, eseménytelen időszakait. A feszültség, a
drámaiság szinte teljesen eltűnik ebben a „folyóírásban”. A beszédmód nyugodt
áradására, mely megakadályozza a katartikus pillantok kiemelkedését, nem alkalmazhatjuk
a „jó” vagy a „rossz” minősítést. „Folyó-írásról” beszélhetünk csupán, ami
olyan, mint az észt Emajögi. Hosszú, hol komoly, hol játékos, és háborítatlanul
folyik végig az északi tájon.
Jaan Kaplinski: Ugyanaz a folyó
Ford.: Segesdi Móni
Európa Könyvkiadó, Budapest, 2012.
Jakab-Köves Gyopárka
Megjelent a Hitel folyóirat 2015. márciusi számában