Ugyanaz az ember

"A nyugodt reflektálás önmagára és a világra, és a hömpölygően nyugodt írásmód végig meghatározza az Ugyanaz a folyót. Kaplinskinek nincs érzéke a drámaisághoz. A hatásos pillanatokat éppúgy agyonelemzi, túlírja, mint az élet nyugalmas, eseménytelen időszakait. A feszültség, a drámaiság szinte teljesen eltűnik ebben a „folyóírásban”. A beszédmód nyugodt áradására, mely megakadályozza a katartikus pillantok kiemelkedését, nem alkalmazhatjuk a „jó” vagy a „rossz” minősítést. „Folyó-írásról” beszélhetünk csupán, ami olyan, mint az észt Emajögi. Hosszú, hol komoly, hol játékos, és háborítatlanul folyik végig az északi tájon."  Kritika Jaan Kaplinski Ugyanaz a folyó című regényéről.

Jaan Kaplinski az észt irodalom nemzetközileg legismertebb képviselője. A balti ország függetlenné válásával nagy népszerűségre tett szert hazájában, a költőként indult szerző esszéivel, valamint politikai szerepvállalásával az észt szellemi élet szemléletformálójává vált. Aláírta a szovjet megszállás miatt tiltakozó levelet, amelyet a 40 értelmiségi leveleként emlegetnek, s amelyet az akkori cenzúra nem engedett nyilvánosságra hozni. Később a filológus-irodalmár a parlament tagja is volt, ez idő tájt kezdte el írni első regényét Ugyanaz a folyó címmel. Tizenhárom éven keresztül dolgozott a számos önéletrajzi párhuzamot felmutató könyvön, egy névvel meg nem nevezett húszéves fiatalemberről, énkereséséről, személyiségformáló találkozásairól és élményeiről, s a 60-as évek szovjet-észt világáról.

Az észt kritikusok örömmel kutatják a mű valós kacsolódási pontjait. Jaan Kaplinski személyes élettörténete éppoly érdekes ennek során, mint a Tanítóként emlegetett másik főhős. Kaplinski észt anya és lengyel apa gyermeke. Édesapját a háború alatt egy szovjet munkatáborba hurcolták, ahol meghalt. Mindez visszaköszön a regényben, melynek főhőse, a fiatalember édesanyja révén szoros kapcsolatban áll az ősi és a klasszikus észt világgal, ugyanakkor a munkatáborban meghalt orosz édesapa által a másság, az idegenség bélyegét hordozza magán. A regény az ő énkeresésének hullámzó, fordulatokkal gazdagított történetét meséli el. Tapogatózásai, útkeresése közben találkozik a Tanítóval, Alo K-val, ezzel az egyháza számára kényelmetlenné vált teológussal, aki egyszerre filozófus, nyelvész és költő, a keleti nyelvek és kultúrák kutatója. Az észt kritikusok azonnal felfedezték alakjában Uku Masingot (1909-1985), az élete végén negyven nyelvet ismerő észt filozófust, aki nagy hatással volt a fiatal Kaplinskire.

A regény főhőse a tartui egyetem hallgatója. Mindennapjait beszorítja a családi környezete, ez az öreg világ, ami az önfenntartás ösztönével meghatározott női világ és a nagyapa „észt világának”, ennek a letűnt kornak az elegye. A főhős csupán egyben biztos, hogy nem érzi magát egységben: a nők iránti vágy, a szerelem és a testiség utáni epekedése éppoly nagy küzdelmet vívnak benne, mint a szellemi útkeresése, az értelem és érték iránti igénye. Válogatatlanul kapkod minden után, ami kapaszkodót jelenthetne számára, és ebben kapóra jön neki a szuggesztív Tanító, akitől minden kérdésére szeretne választ kapni. Az esszéregénynek is tekinthető mű első fordulópontja a nyári nagy kaland, ahol nemcsak az egyetemi világot és a szellemi fejlődés hullámterét hagyjuk el, hanem beletekinthetünk a hagyományos vöru világba. Hősünk szerelmes lesz, belekóstol a lutheránus egyház világába, más oldaláról is megismeri a tanítót, s mindezt fűszerezi az a misztikus-eksztatikus kiteljesedés-igény, ami lassanként megijeszti a fiatalembert is. Őrületet, mániás depressziót sejt elragadtatott állapotai mögött. Mikor pedig úgy éreznénk, hogy a regény végképp belefullad egyfajta melodramatikus unalomba, akkor egy újabb fordulatot jelent az egyetemre való őszi visszatérés. A fiatalembert előveszi a KGB, és döntenie kell, hogyan folytatja életét. Mindeközben átél szerelmi csalódást, és a tanítóról is lehullik egy túlidealizált lepel. Végül egy futó szexuális élmény meghozza a hőn áhított beavatást, s ezzel hősünk megnyugszik.

A Tanító alakja, fejtegetései a mű első részét alapvetően meghatározzák, s mindezt hangsúlyozza az első fejezet, amely egy időben jóval későbbi eseményről, a tanító temetéséről számol be. Az elbeszélő-főhős emlékezetfolyamát a folyó képe indítja el. Ugyanakkor e kezdő fejezet kissé idegen testként áll a regényben, mert noha a Tanítóról emlékezik meg, ám ezeket a jellemzéseket, emlékfoszlányokat a későbbiekben az olvasó nem találja, sőt, olykor indokolatlannak érzi. Jó okunk van feltételezni, hogy e kezdő rész a legkorábbi regényindító darab, s a sok évig írt, hosszú mű végül egy más Tanító-alakot formált meg, mint azt az első indításból a szerző elképzelte. „Önállósította magát” a tanító, ami erényére válik a műnek, ám kissé fésületlenné teszi magát a műegészet a szervesen nem illeszkedő első fejezet.

A Tanító, Alo K. professzor egykor lutheránus lelkészként kezdte pályafutását, tanított a teológián, míg ki nem rúgták. Ezután már csak filológiát taníthatott. Otthonában fogadta az érdeklődő diákokat, ahol a beszélgetések nem csak filológiáról folytak. Filozófia és irodalom, jog és hit, nyugati civilizáció és nyelvek, sajtó és történelem, botanika és számos más téma szóba került. A főhősnek imponál a Tanító eredeti gondolkodása, amelynek lényege, hogy szembemegy mindenfajta közgondolkodással. A szellem világának magaslatai nyílnak meg a huszonéves egyetemista előtt. Azonnal megfogja a Tanító olvasottsága, nagy rendszereket átfogó filozófiája, rálátása mindenre, ami a szellemi rendszert befolyásolhatja. Csakhogy az esszéisztikus fejtegetések olykor nagy felszínességről árulkodnak. Csakugyan nem közhelyesek, ám kijelentései és következtetései sok esetben alapjaiban hibásak. A felületes alapismeretek és a csak könyv-tudásból született nagyívű konklúziók felvetik a jóindulatú szélhámosság gyanúját. Ráadásul a Tanító Elefántcsonttornyának tisztasága is kérdésessé válik a regény végkifejleténél, hiszen a szellem világa gurujaként tetszelgő teológus-tanár erkölcsileg nagyot bukik, lelepleződik kicsinyessége és szánalmas titka.

„Először látott olyan embert, aki egészen másként vélekedett az észt ügyről és a letűnt köztársaságról, mint ahogy náluk otthon vagy az egyetemi ismerősei-barátai egymás közt beszéltek róla. Volt valami a Tanító szavaiban, ami egybehangzott a sajtó és a hivatalos történelemkönyvek állításaival. Ez meglepte, de nem szomorította el.” A Tanító nemcsak narratívájában emlékeztet a marxista kódrendszerre, saját maga kér elnézést, hogy a marxista-leninista beszédmódot használja, mivel saját bevallása szerint „az egyik legjobb a létező kompromisszumok közül”. A kicsapott lutheránus lelkész a nagyobb összefüggések tekintetében is szívesen veszi át a dialektikus materializmus megközelítésmódjait, mindezt vegyíti az akkor még újdonságnak számító ökológiai szemlélettel, egy adag ezotériával, és a Kelet iránti rajongásával. Igaz ez a politikai kérdésekre, az észtek németorientációjának elítélésében éppúgy, mint a hit és világnézeti kérdésekben. Amit a keresztyénségről és Jézus Krisztusról tanít, az nagyrészt egybecseng a marxizmus osztályharcos szemléletével. Amit Jézusról mond, az tételről tételre megcáfolható az Újszövetség alapján, de lényegében összecseng az ateizmus elképzeléseivel, miszerint Jézus azok ellen emelt szót, akik saját közösségük ellenében elnyomó hatalomként lépnek fel, s akiket helyzetüknél fogva fényűzés, gazdagság vesz körül. Ez a szociológiai megközelítés találkozik egy felszínes ember-felmagasztalással, ami már előrevetíti az ateizmus alaptételeit, a patetikus ember-glorifikálást. „Az emberben hiszek”, mondja a Tanító, majd mintegy kiegészítésképpen teszi hozzá: „…és Istenben, az ember és Isten közötti kötelékben, hídban, létrában, oly sokféle metafora van erre a különböző vallásokban”. A keleti nyelvek és vallások iránti érdeklődés ugyanakkor csupán könyv-tudás, s ezt a főhős naiv kérdéseire adott válaszok le is leplezik. Nem tudni ugyanakkor, mennyire van ebben irónia, mennyire kacsint a mai szerző vissza az egykori entellektüelek filozófiájának hiányosságaira. Ezt az elbeszélőmód egysíkú áradása, állandó elemzőkényszere nem képes felszínre hozni. Nagyon jellemző ugyanakkor az az arrogancia, amivel a Tanító lenézi környezetét és a világot. Az emberek többségét alacsony szellemi szinten álló kiskorúnak tartja, a világ legnagyobb embereinek azokat a filoszokat tekinti, akik úgymond „megpróbálták megmenteni a kultúrát a bajkeverőktől”.  Itt pedig fordítókat említ meg, még csak nem is önálló alkotókat. Ez az idealisztikus belterjesség, amely a könyvet az ember fölé helyezi, s amely a létező világhoz ugyancsak vékony szálon kapcsolódik, nyilván magyarázza a gondolkodásban megjelenő rendszerhibákat. Hogy a Tanító alakja mégis ekkora hangsúlyt kap a regényben, kultúrtörténeti- és egyetemestörténeti hitelt ad Kaplinski retrospektív elbeszélésének. Hiszen a Tanító egyszemélyben jeleníti meg a kelet-európai értelmiség identitásvesztését, a bal-liberális gondolkodásmódot, az arrogáns attitűdöt, a különböző vonzónak látszó dolgok egybemosását, a Kelet-imádatot a keresztyén tradíció kárára, ugyanakkor a gondolkodás alappilléreinek kiszanálását szintén valami felszínes tetszik-nem tetszik megítélés alapján. Nem csupán a Tanító személyiségének önellentmondásaira mutat rá, amikor megkérdőjeleződik önnön erkölcsi bukása alapján „az emberben hiszek” alaptétele. Főhős és olvasó egyaránt megdöbbenéssel kérdezhet vissza: ebben az emberben? Aki kicsinyes és pitiáner bűnöket takargat?

A főhős a szellemi éhség mellett lelkileg légüres térben érzi magát, bejárja mindazokat a nagy lélekformáló belső utakat, amik természetesek és szükségesek az ő korában. A keresés világfájdalmával kutat az érzelmi harmónia után: a szerelem és a testiség utáni vágya hol egyszerre jelenik meg misztikus élményekkel, az elragadtatás pillanataival, hol mindez különválik, és a tisztaságot, a testtől való megszabadulást áhítja. Az a közeg, amiből indult, indokolja, hogy nincs könnyű dolga ebben a posztpubertáskori zavarban. Úgy nőtt fel, hogy kívülálló, vagy olykor kitaszított volt társai között, „ruszki” apja miatt.  Pedig az édesapa korai elvesztése miatt a főhős nem tudott azonosulni a mindennapok orosz kultúrájával, észt életet élt. Mégpedig valami északi, rideg fényben. „Nálunk soha nem beszéltek az egymás iránti érzelmeikről. A családjukban mindenki magányosan élt és halt meg, mint csiga a házában.” Talán épp ennek köszönhető, hogy önmagát minden pillanatban megfigyeli és értelmezi. A gyermekkorból származó félénksége terelgeti végül a költészet felé is. Ez azonban méginkább eltávolítja őt kortársaitól. Nincs közös téma, amiről beszélgethetne a többi gyerekkel. Otthonosabb ezért a nők világában, amely egy gyakorlati, jelenközpontú közeg. A férfiak világa egy letűnt kor reminiszcenciája, az észt éráé, s ennek része „a háború a vadászat, a dohány- és sörszag, a kártyajáték és a trágárság”. Az ő igényei és vágyai messze esnek mindezektől.

A szerelem megtalálását elsődleges célként éli meg, mindent alárendelne ennek. Minél erősebb a vágy, annál kevésbé tud beteljesülni. A Malle nevű egyetemista-lánnyal való kapcsolata szépen indul, és ritka lírai jelenet összemelegedésük története. A testi beteljesülés azonban nem tud bekövetkezni, s ezt Kaplinski őszinte leírásokban rendre részletezi is. Közben a főhős megismerkedik a kedves, de tartózkodó Esterrel, teológus-ismerősének testvérével. Ester apja lutheránus lelkész, a nyári kirándulásai közben megvendégeli őt a család, s egy számára teljesen ismeretlen világ nyílik meg, annak minden szépségével és ellentmondásával. Hamar rájön, hogy Ester iránti érzései nemcsak többek, mint egy barátság, de mélyebbek, felkavaróbbak, mint amit valaha is érzett Malle iránt. Egzisztenciális kérdéseire is választ talál az Esterhez fűződő érzéseiben, hit és szerelem, testiség és elragadtatott Isten-élmény, mind-mind összekapcsolódik eközben, míg már maga sem tudja, a normalitáson belül van-e ez az érzelmi hullámverés, vagy pszichés megbetegedés áll a hátterében. De az Első Alkalom nagy vágya és rettegve várt pillanata egészen váratlan fordulatként, mondhatnánk, triviálisan hozza majd el a test nyugalmát.

A vallási elragadtatás és a szexuális élmények közötti összefüggésről már a Tanítónál töltött beszélgetések idején szó esik. Egyértelműen a szerelem, elsősorban az Ester iránti érzései teszik fogékonnyá a főhőst a hit és Isten megértése iránt. Mindebben azért is lehet segítségére a lutheránus lelkész családja, mert ők maguk sem hiszik tisztán az egyház tanítását. A főhős tehát nem dogmát és hitbizonyosságot kap, hanem a bizonytalanság légkörében született filozofikus gondolatokat. A váratlanul fellépő eksztatikus élményei nem erősítik meg, inkább újabb és újabb kételyeket és kérdéseket állítanak a fiatalember elé. Esterre gondol, s arra, hogy talán az iránta való érzésekben szentség van, amikor úgy érzi, kilép testéből. Vándorlélek-élménynek nevezi a megtapasztalást, ami félelmet és halálközeli élményt hoz felszabadulás helyett. Az-nak nevezi a későbbiekben azt a megmagyarázhatatlanul rátörő eksztázist, ami kezdődik a szerelmi vággyal, majd Isten iránti szeretettel és hálával kapcsolódik össze.  A folyóban ámulatot és örömöt, és a halál félelmétől való feloldozást tapasztalja meg: „Nem lehet, hogy Isten az ilyen boldogság-hálaérzet szüleménye, egész egyszerűen csak egy edény, amelybe az ember beleöntheti a túláradó örömét?”. Csakhogy minden eksztázisát csömör, szorongás és halálfélelem követi, s ahogy a mennyben érzi magát megfogalmazhatatlan elragadtatásában, a kijózanodás a pokol mélységeivel érkezik el. Végül mégis úgy véli, rátalált a hit logikájára, s önmaga előtt is váratlanul imádkozni kezd. Múló dolgok ezek nála. Gyorsan múló ötlet az is, hogy szívesen tanulna teológiát, s nincs hatása a spirituális impresszióknak. A mély gondolatokat, a két lehetséges útként megjelölt szerelmet vagy halált, ami olykor szinte egybejátszott, úgy söpri félre a testi beteljesülés első alkalma, hogy minden érdektelenné válik ennek fényében.

A kijózanodást az egyetemre való őszi visszatérése másképp is meghozza. Kiderül, hogy az államvédelmiseknél valaki besúgta egy kézirat miatt, ami túlságosan nem is áll a főhős szívéhez közel. Más szelek fújnak ekkor már, mint édesapja munkatáborba hurcolása idején. „Főként profilaktikával foglalkozunk”, mondja az államvédelmis. Kifinomult módszerekkel morális nyomást gyakorolnak. Az évfolyamfelelős és az egyetemi pártitkár is magához hívatja. Néhol mindannyian ki is esnek szerepükből, megmutatják emberi arcukat, ám időnként nehéz megmondani, mennyire része ez a játéknak. Annyi bizonyos, hogy meglepően sokat tudnak a fiatalember mindennapjairól, tisztában vannak vele, hogy gyakran járt a Tanítónál, akit azonnal igyekeznek befeketíteni előtte, s az sem titok a számukra, hogy a főhős kacérkodik a teológián való tanulás gondolatával. Miután ezt nagyon is bizalmas családi összejövetelen mondta el barátainál, ezért felmerül a kérdés, honnan ilyen jól informált a KGB? De a főhőst nem érdekli a besúgó személye. Ott áll annak réme, hogy kirúgják őt az egyetemről. Ám az ügybuzgó pártemberek már rég döntöttek a másik alternatíváról, ami szintén több lehetőséget rejt magában. Messzebb és jobb egyetemeken tanulhat, még izgalmasabb dolgokat. A kérdés csak az, együttműködik-e az államvédelemmel. Ezt a fiatalember némi hímezés-hámozás kíséretében visszautasítja, de van más opció. Nem kell besúgni, csak hasznos és képzett állampolgárnak lenni. A ”Kész-e velünk tartani, a párttal és a párt politikájával?” kérdésre miként is válaszolhat egy huszonéves fiatalember, ha szem előtt akarja tartani a lutheránus lelkész tanácsát, aki óvja őt a túlzott ellenállástól, miközben a lelkiismeretét is félti?

Rögvalóság az, ami a KGB puhább erőszakrendszeréről szól. És nagyon is hitelesnek és hihetőnek tűnik mindaz, amit Kaplinski az észt lutheránus egyházról megfogalmaz. „A kötelező ateizmus a kötelező kereszténység görbe tükre, azoknak az időknek a visszhangja, amikor az embereket a véleményük megkérdezése és figyelembevétele nélkül keresztelték meg és adták férjhez. Az ateizmus megtisztít az egyház hamisságától és erőszakosságától, és lehetősét ad az újrakezdésre a múlt terhétől és előítéleteitől szabadon.” Mindezt a lutheránus lelkipásztor fejti ki, miközben az egyház szervezetét feudális hierarchiaként mutatja be, s önmagukat inkább szabadkeresztyénnek minősíti. A lelkész fia, Rein, aki maga is teológus, kemény egyházkritikát fogalmaz meg, amelynek lényege az észt lutheránus egyház népegyházi jellege, amely kizárólag a nemzeti ügy érdekében, kisszerű érdekek mentén működik. Ugyanakkor egy másik ponton kiderül az is, hogy még mindig demokratikus intézménynek számít a totalitárius Szovjetunión belül. Miközben az északi protestánsok helyzete nagyban hasonlít a magyar protestánsok státusára a kommunizmus évei alatt, ugyanazokkal a dilemmákkal is találkozunk, amelyek sok esetben a belső meghasonlottságot hozták el a szolgálattévők számára. A nemzeti ügyért való kiállás ugyanis gyakorta túlhangsúlyozta a kulturális-tradicionális alapokat, s elveszett az evangéliumi üzenet. Ugyanakkor azok, akik kisöpörték volna az egyház tematikájából a nemzeti identitást, hamar a rendszer kiszolgálásának eszközeivé váltak, egy hamis szociális szolgalelkűség – és nem Isten dicsőségének szolgálata – mentén. A szolgáló egyház kitermelte Magyarországon a békepapokat.  A Kaplinski regény tanúsága szerint Észtországban a helyzet szintén nem volt jobb. A Lutheránus egyház saját rendszerét át- meg átjárta a kommunista manipuláció, embereket játszottak ki emberek ellen, minden szinten működött a besúgás, s így tökéletesen kézben tarthatta a hatalom az egyházat, anélkül, hogy saját köreiből kinevelt embereket kellett volna beállítania ebbe a sajátos struktúrába. A saját embereit kinevelte az érdekharc, az emberi könyöklések légköre.

Az egyetemista fiatalember látószögén keresztül ugyanakkor megismerjük a szovjet idők Észtországának, ennek a tagköztársasággá átminősített kis balti kultúrának ellentmondásos levegőjét. Kaplinski nem idealizálja túl az észt-nemzeti érzéseket. „A férfiak világa valójában összeomlott az Észt Köztársasággal, melynek romjain a nők folytatták az életet…”, írja. A Tanító preferenciái nagyrészt meg is erősítik a főhőst a letűnt kultúra folytathatatlanságában, aki környezetének közgondolkodásával szemben visszautasítja az észtek német-szimpátiáját. Ez a nyelvileg és életszemléletben is érzékelhető hatás a Tanító számára tarthatatlan, de nemcsak a mai „szászokkal”, hanem egész Európával szemben vannak fenntartásai. Idealisztikus Kelet-imádata korjelenség is egyben, nagyon is összecseng a kommunisták által is hangoztatott akkori felfogással, miszerint az idők a Kelet felől érkező tanokat emelik magasra. Míg azonban a leninista ideológia szerint ez a Szovjetunióval azonosítható, a liberális szemlélet ennél egzotikusabb országok, a Távol-Kelet felé kacsintgatott. Nagyon szépen, kedves iróniával fogalmazza meg egy máshelyütt Kaplinski ezt a túlidealizálást, mintegy észt sajátosságként: „Megtanulta, hogy sok mindenről észt módra gondolkodjon: túlságosan nagynak, előkelőnek vagy szentnek lásson bizonyos dolgokat.”

Miközben az észt identitás számos ellentmondást rejt, addig az Ugyanaz a folyóból megismerhetünk egy kevéssé közismert világot: az igazi vöru tájat, embereket, kultúrát. Észtország legdélibb csücskének lakói hagyományos életkörülmények között külön kultúrát képviselnek, nyelvüket, a vörut többször is önálló nyelvvé kívánták nyilváníttatni. A nyár a főhős számára ezt a természetben, tájban benne élő, évszázados tradíciókkal együtt lélegző népcsoportot, a rokonok közötti életet jelenti. Jaan Kaplinski egyik legszebb hitvallása éppen a vöru-világ ábrázolása, amelyet szeretettel, túlidealizálás nélkül a maga egyszerűségében, szépségében mutat be. „Itt vidéken viszont semmi szükség nem volt nevekre, itt név nélkül is minden olyan egyértelmű és a helyén lévő volt”, írja. A belső ellentmondásaiban félelmetes és áttekinthetetlen városi élet mellett a rokonoknál töltött idő egy tisztább életmintát tud felmutatni. De érdekes az a beszélt nyelv, amely megmaradt a gazdálkodásból élő, egyszerű emberek között, ez a szép, élettel teli, sokszínű nyelvjárás, „amely nem is hasonlít arra a silány és germanizmusokkal teli nyelvre, amit nagyanyja a városban használt a barátnőivel.”

Az Ugyanaz a folyó a főhős fejlődéstörténetén túl felvillantja a balti ország történetének traumatikus pontjait. A kitelepített, mindenétől megfosztott nagyapa szenvedésén keresztül egy egész generáció szomorú története elevenedik meg. A regény egyik legszebb jelenete az, amikor a fiatalembernek le kell írnia nagyapja végrendeletét. „Csakhogy nem szokványos végrendeletet: a nagyapja azt a vagyont osztotta szét a gyerekei között, ami egykor volt neki, de a jelenlegi hatalom megfosztotta tőle… Arra gondolt, hogy valójában a nagyapjának ezen a papírlapon kívül semmije sincs, amit a gyerekeire hagyhatna.” Kaplinski azonban nyilvánvalóan nem akar leragadni a múltban, s talán itt tetten érhetjük a folyó motívumának egyik legfőbb üzenetét: az élet folyásának rendjét. A konzervatív szemlélettel szemben teljesen természetesnek ítéli meg azt, hogy a nők nem lázadtak az új világ gyakorlati kihívásaival szemben, egyszerűen csak felvállalták az új körülményeket, és megpróbáltak a felszínen maradni. Az Észt Köztársaság immár vissza nem sírható valóságként egy történeti momentum marad főhős és szerző számára.

Az észt múlt tartogat elsősorban vidéken olyan történeteket, amik kiegészítik a helyzet tragikumát. Nemcsak egy szomorú elbeszélés, a szovjet katonák elől bujtatott Johann W. német katona tragikus sorsának felvillantása, de az erdei testvérekre tett többszöri utalás mintegy megjeleníti a véres múlt egy másik szeletét. Ezek az erdőkben, mocsarakban bujkáló ellenállók szintén ellentmondásos megítélés alá esnek. A sztálini elnyomás alatt a Balti-államokban 100.000 főre tehető azoknak a száma, akik akár szervezett partizánharcosként, akár csupán a hatóságoktól bujkálva csatlakozott az ún. „erdei testvérekhez”. Az ötvenes évekig kitartó ellenállás felszámolása egyes számítások szerint legalább 50.000 áldozattal járt, és a hősökként is tisztelt ellenállók nyomora éppúgy megjelenik Kaplinski ábrázolásában, mint a jelenség árnyoldalai. A vidék fosztogatása, vagy a terrorista-jellegű tevékenységek káros üzenetei az észt társadalom egészére.

Jaan Kaplinski regényének újra és újra felbukkanó legfőbb motívuma a folyó. „Emajögi, Mater aquarium. Vizek anyja. Milyen szépen, költőien hangzik, pedig valójában egészen prózai folyónév. Mindössze annyit jelent: nagy folyó, amelybe sok kisebb folyó torkollik”, írja az ifjúkori emlékeket előhívó víztömegről. A Tanító temetése utáni kép, ahogy kinn áll a verandán, és nézi a folyót, az emlékezés lineáris fonalát indítja el. Mintha ez a széles, hosszú „anyafolyó” mégsem csak egy egyszerű vízfolyás lenne, hanem élet és történelem, az ősökkel való összeköttetés, a változások állandóságának archetípusa. Aminthogy meg is erősíti ezt: „A földgömb vizei, vízfolyásai, áramlatai – mindez egyetlen nagy vérkeringés, amelynek része ő is meg ez a lomha Emajögi is.” Az emberi élet változásának megállíthatatlansága, a halállal is megbarátkozó feloldódás mind megjelenik azokban az élményekben, amely a főhőst éri a folyóban. Eksztázist és a pokol előképét, a szerelmet és Isten iránti hálát, az önmaga hitébe vetett gúnyos csalódást, szorongásos félelmeket, vagy az elmúlás elfogadását mind a folyónál találja meg. A hérakleitosz-i gondolatot azonban többszörösen megforgatja a regény címével: „Egyetlen ember sem léphet kétszer ugyanabba a folyóba, mert az már nem ugyanaz a folyó, és ő már nem ugyanaz az ember.” A könyv címe első olvasatra mintegy azt sugallja mégis, hogy létezik ugyanaz a folyó. Csakhogy a minden mindennel kapcsolatban van, a „nagy vérkeringés” képe arra utal, hogy örök változásában állandó ez a folyó, mint ahogy a hérakleitosz-i tétel lényege is a változás állandósága. Nem is minősíti Kaplinski a változást. Ahogy főhősének fejlődését morálisan nem neveznénk dicstörténetnek, Kaplinski óvakodik az ítélethozataltól. Ugyanígy nem foglal állást sem az észt-szovjet, sem egyéb történeti változások terén. Talán csak a vöru világ, a maga ősiségével és természetközeliségével tudja megállásra késztetni. Kaplinskinek nem fáj a változás.

Van bája annak az ellentmondásnak, hogy a német hatástól távolodni akaró észt gondolkodó egy ízig-vérig német műfaj hagyományait folytatja regényével. Hiszen az Ugyanaz a folyó egyértelműen beleillik a fejlődés- vagy nevelésregények típusába, amelyek olyannyira német gyökerekből táplálkoznak, hogy bizonyos nyelveken meg is hagyták eredeti német műfaji elnevezését, az Entwicklungs- vagy  Bildungsromant. A Parzivallal kezdődően, de elsősorban és elsőként Goethe Wilhelm Meisterével azonosított genre-hoz olyan nagy műveket sorolhatunk, mint Keller A zöld Henrik című regénye, Thomas Mann Varázshegye, Musil Törless-e, Grass A bádogdobja, vagy Hesse Az üveggyönygyjátéka, de bátran ide sorolhatjuk az egykor oly népszerű Elias Canetti A megőrzött nyelv című önéletrajzi jellegű művét. A tanárok, tanítók hatása, az olvasott, vagy olvasni kívánt könyvek részletes felsorolása és elbeszélése mind jellemző e regényekre. Ugyanakkor a fejlődésregény elnevezés valójában a mindenkori főhőst érő hatások és az azokra adott fejlődési szakaszok folyamatára utal, és nem egy-egy mű végkicsengésére, a klasszikus regényekben sokszor a fiatal, világra megnyíló ember elbukik, vagy elgáncsolja a világ. A Kaplinski-mű esetében az ítélethozatal kérdésessé válik, hiszen az erkölcsi jó és rossz kategóriái feloldódnak. Az kiderül, hogy az elnyomó hatalom, egy szellemileg korlátolt rendszer közbeszól a főhős spirituális fejlődésében, aki ezzel elveszti naivitását. Ez kétirányú eredmény, egyrészt keserű kijózanodást eredményez, másrészt éretté teszi, és befogadhat új, más jellegű impulzusokat is. Ugyanakkor igazi felismerések helyett lényegében „bedarálódik”, elfogadja a jelent és a kínált lehetőségeket, nem lázad, és nem védi addig kialakult identitását.

 Szintén német irodalmi hagyományokhoz kapcsolható a mű esszéregény jellege. Ahogy annak idején Thomas Mann megfogalmazta saját alkotásáról: az esszéregény a „lélekállapot és szellemi problematika” összefoglalása kell legyen. A Kaplinski-regényben diszkurzív esszé-betétek egészítik ki a belső monológokat. Az állandó önreflexió éppúgy hosszas fejtegetéseket idéz elő, mint a különböző tudományos, nyelvi, vagy teológiai viták megjelenítései. Olykor nehéz magyarázatot találni, miért kap akkora hangsúlyt egy-egy gondolatkör a mű egésze, az összefüggések fényében. Az oldalakon keresztül tárgyalt, a későbbiekben tökéletesen irrelevánsnak számító témák miért nem tömöríthetőek, hogy nagyobb figyelmet kapjanak a regény fontosabb momentumai, melyek hatással vannak a végkifejletre? Ám éppen ebben a válogatatlanságban érhető tetten Kaplinski stílusa. Mindent aprólékosan megfigyel és leír, mint ahogy főhőse is a következőképpen gondolkodik: „Csak olyankor érezte, hogy él és létezik, ha nyugodtan figyelemmel követhette a maga létezését.” Ez a nyugodt reflektálás önmagára és a világra, és a hömpölygően nyugodt írásmód végig meghatározza az Ugyanaz a folyót. Kaplinskinek nincs érzéke a drámaisághoz. A hatásos pillanatokat éppúgy agyonelemzi, túlírja, mint az élet nyugalmas, eseménytelen időszakait. A feszültség, a drámaiság szinte teljesen eltűnik ebben a „folyóírásban”. A beszédmód nyugodt áradására, mely megakadályozza a katartikus pillantok kiemelkedését, nem alkalmazhatjuk a „jó” vagy a „rossz” minősítést. „Folyó-írásról” beszélhetünk csupán, ami olyan, mint az észt Emajögi. Hosszú, hol komoly, hol játékos, és háborítatlanul folyik végig az északi tájon.

Jaan Kaplinski: Ugyanaz a folyó

Ford.: Segesdi Móni

Európa Könyvkiadó, Budapest, 2012.

Jakab-Köves Gyopárka

Megjelent a Hitel folyóirat 2015. márciusi számában