2015. január 13., kedd

Szögesdrótok és sorompók fölött



Amikor katonaság, sorompók és szögesdrótkerítések kerültek magyar és magyar közé, a közös nyelv és az irodalom képes volt megőrizni az összetartozást. Különös csoda a nyelv. Többezer kilométer nem akadály számára: nemcsak tartalmilag, de érzelmileg is ugyanazt az üzenetet közli a benne élők számára. 

A magyar irodalom Trianon után is az maradt, ami addig volt: magyar nyelvű, magyar kultúrájú irodalom. Élhettek bár az alkotók Budapesten, vagy Kolozsváron, Párizsban, vagy Tihanyban, Ómoravicán vagy New Yorkban, az általuk képviselt irodalom egységén ez mit sem változtatott. Tapasztalataik is lehettek bár szélsőségesen eltérőek, a polgári kényelmes jólléttől az ásító szegénységig, az ünnepeltségtől a kitaszítottságig, a sikerektől az üldöztetésig: a nyelv és a közös irodalmi alapok összekötötték műveiket.
     Sok-sok évtized telt el az ország szétszakadása óta. Mára nemzeti irodalmunk területileg jól elkülönített egységeit ismerjük. Szoktunk beszélni a felvidéki, a kárpátaljai, az erdélyi, a délvidéki, a muravidéki irodalomról, vagy az emigráció irodalmáról. Keveset emlegetjük azt, hogy valójában magán az anyaországon belül is vannak olyan kisebb régiók, amelyek felvállalják az általuk képviselt különleges színt. Nemrég nagy élvezettel olvastam Ágh István költő esszéjét A pannon költészet mandulafája címmel, amelyben nem kevesebbre vállalkozott, mint hogy megfejtse, tulajdonképpen mi is az a sajátos költészet, ami a Dunántúlon terem. Az igazán nagyokat hozta fel példának: Janus Pannoniust, Berzsenyit, Babitsot, és a néhány éve elhunyt Takáts Gyulát. Nem lehetett nem továbbgondolni a témát. Én szívesebben beszélnék magáról a pannon irodalomról, prózaíróinkat is megemlítve. S mennyi nagyszerű név eszünkbe jut Gárdonyitól, Fekete Istvánon át Jókai Mórig. Igen ám, de vajon miért maradt ki olyan zseni, mint Vörösmarty Mihály? Vagy akár Nagy László, aki Ágh István bátyja volt? Őket valóban nem szokás a pannon derű, s a latin-görög hagyományok folytatójaként emlegetni, hiszen látomásos, monumentális költészetük nem tűri ezt a fajta kategorizálást. Őserő szól belőle, mintha vulkánok törnének ki. Hogy mégis együvé tartoznak a Dunántúl szerzői, ez nem is annyira a közös irodalmi kifejezésmódnak köszönhető, mint azoknak a közös tájaknak, amik lelki tájként visszaköszönnek a művekben. Ez a táj dombot és mezőt, sötét bakonyi erdőket jelent, de ismerős házakat, a padlás homlokzatán faragott szívvel, vagy barokkos dísszel. Szőlőt jelent, s a szőlőben kapáló embereket. Piacot jelent, ahol pízért vették a tikot, s ahol a kosárban nem sárgahüvelyű bab, de vajbab várta a vevőket. Hogy maga a pannon lélek mennyit változhatott Berzsenyi óta, ki tudná azt megmondani? Én magam mindig úgy éreztem, a dunántúli ember nyílt és öntudatos. A Kádár-kor megnyomorította nyelvjárásait, mert megbélyegzett lett, aki nem volt képes alkalmazkodni az uniformizált nyelvhez, ám nem sikerült gyökeresen kipusztítani azt, ami külön értékké tette e térség magyar nyelvét, a kiejtésbeli különbségeivel, a csak ezeken a tájakon használt szavaival.
            A dunántúliság, avagy pannonság felvállalásához néha bátorság kellett. Ám a vállalása már maga olyan tett, ami a közösséget erősíti. Minél többen büszkék regionális sajátosságaikra, annál erősebb az a közösség, amit képviselnek. A dunántúli ember „arisztokratikus demokratizmusa”, az öntudatos közösségi felelősségvállalás és az önrendelkezés igénye mind-mind ott gyökerezik a református falu és a református köznemesi önrendelkezésben, amivel minden külső kényszer ellenére őrizte identitását. A reformátusok hite és a szellemileg jelentős Pápai Kollégium nélkül nem beszélhetünk a Dunántúl szellemiségéről, a pannon öntudatról.
Fel kell vállalnunk önmagunkat. Ugyanígy van ez Erdéllyel és Bácskával, a Muravidékkel, vagy Kárpátaljával. Az ihlető táj, s a szellemi rokonság összeköt és felelőséggel ruház fel. Nem vakarhatja le senki azokat a jeleket, amelyek elárulják, honnan érkezett, s mire. Igaz ez azokra, akiknek nem a nyelv a munkaeszköze. Mennyire igaznak kell hát lennie azokra nézve, akik minden nap ezt a közös kincset forgatják, simogatják, formázzák, míg megszületik a mű.
            Nincs összetartozás anélkül, hogy ki-ki büszke ne lenne önazonosságának sajátos értékeire. Nincs nemzeti büszkeség a regionális büszkeség nélkül. Ugyanakkor nincs összetartozás anélkül, hogy ne ismernénk messzebb lakó magyar testvéreinket. Önnön sajátosságaink miatti büszkeségünk ugyanis csak akkor ér bármit, ha elismerjük a többi nemzettest szépségét, nagyságát, becsét. Az irodalom ebben mindig felette állt a hétköznapoknak. Voltak és vannak különbözőségek, és vannak mesterségesen gerjesztett ellentétek, de határ és kilométerekben mérhető távolság soha nem választotta el egymástól magyar írót a magyar írótól. Aki csak olvasni tudott, érezhette, hogy nincs, ami elválassza egyiket a másiktól. Ezért volt képes Trianon után erősíteni az identitást, mert mindig is nyilvánvaló volt a közösség. Lehettek bár elméleti viták a háttérben, a szó és az emlékezetközösség továbbra is egy volt. „Verset irunk - ők fogják ceruzámat s én érzem őket s emlékezem”, mondja József Attila, „Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága” folytatja Radnóti, s hasonlóképpen Illyés Gyula: „te mondd magadban, behunyt szemmel, csak mondd a szókat, miktől egyszer futó homokok, népek, házak Magyarországgá összeálltak.”

Jakab-Köves Gyopárka

Megjelent a Reformátusok Lapja 2014. június 1-i számában