2015. január 13., kedd

Mint cseresznyefára futó borostyán



"A gyűlölködés pedig túlnő önmagán. Mint valami burjánzó, más növényt megfojtó gyom, ránő arra, aki hagyja elhatalmasodni magán. Eleinte védelemnek tűnik, mint a cseresznyefa törzsére felkapaszkodó borostyán. Később már nem látszanak ki az üde, zöld hajtások a sötét tenyérnyi örökzöld levelek közt. Végül se virág, se levél nem mutatkozik a cseresznyefán. Évek alatt a kúszónövény beborítja a gyümölcsfát, és az terméketlen lesz, majd meghal."

 Összefutok egy ismerősömmel az utcán. Megkérdezem, hogy van. Hamarjában ott tart, hogy világméretű összeesküvés mozgat mindent mifelénk, s őt már más nem is izgatja, csak ennek leleplezése. Közben kezével nem tud mit kezdeni, idegesen babrál táskájával. Ez már paranoiai lenne?, fut át fejemen az aggodalom. Kiderül, hogy ismerősöm rohamtempóban tépi szét azokat a szálakat, amelyek őt a hozzá jóindulattal viseltető emberekhez még kötik. Végül gyorsan elmond néhány becsmérlő szót egy közös ismerősünkről, egy nagyon jó barátomról. Akit próbálok megvédeni, de látom a dolog hiábavalóságát. Ismerősöm hajthatatlan.
            Miután elbúcsúzunk egymástól, sokáig az eszemben jár az ideges kéz, ahogy rángatja a táska vállpántját. Arra gondolok, hogy ismerősöm sértettnek érezheti magát, mert eléggé „félreállították”. Ám lehet, hogy nem a világméretű összeesküvés ebben a ludas, hanem tulajdon összeférhetetlensége, az emberektől való elvadulása. A gyűlölet.
            Egyre több ismerősömön hatalmasodik el a gyűlölködés, pedig többségük hitvalló keresztyénnek vallja magát. (Vagy lehet, hogy csak én vagyok egyre érzékenyebb a gyűlölködés iránt, s ezért érzem úgy, hogy egyre többen vannak az „epét hányók”?) A politikai okból gyűlölködők csak az egyik, bár nagyon is szembetűnő csoport. Vannak aztán azok, akik saját környezetükben találják meg a gyűlölködésük célpontjait. Ők azok, akik két perc után összevesznek mindenkivel a hivatalban, akik személyes sértésnek tartanak minden véletlen kellemetlenséget, a leeresztett vasúti sorompótól az áramkimaradásig. Ők azok, akik azonnal beolvasnak az ápolónőnek a kórházban, a gyerekük tanárának az iskolában, a szomszédnak, és a mellettük elszáguldó biciklisnek. Ezek a „nehéz természetű” emberek, akiket még egy türelmes közösség is csak nehezen visel el. Aztán vannak azok, akik titkolt kisebbrendűségi érzésben élnek, gyűlöletük azok ellen irányul, akik vélekedésük szerint magasabban vannak náluk. A vidéki úgy gondolja, hogy a fővárosi kolléga nagyképű és arrogáns, pedig egyszerűen csak máshol lakik. A kevésbé látványos életpályát bejáró ember úgy gondolja, hogy a nagyobb karriert felmutatók mind üresfejű csörtetők, s ezt lépten-nyomon hangoztatja. Van, aki azért beszél gyűlölettel egy nála fiatalabb menedzserről, mert láthatóan fél attól a szubkultúrától, ami a fiatalember életéhez hozzátartozik, a baráti összejövetelektől a szűkített fazonú ingig bezárólag mindent ócsárol.
            A gyűlölködésbe hamar belelovalhatják magukat azok, akik szeretnek sémákban gondolkodni. Fekete és fehér. S ebben a felállásban ők mindig fehérek. A gyűlölködés pedig túlnő önmagán. Mint valami burjánzó, más növényt megfojtó gyom, ránő arra, aki hagyja elhatalmasodni magán. Eleinte védelemnek tűnik, mint a cseresznyefa törzsére felkapaszkodó borostyán. Később már nem látszanak ki az üde, zöld hajtások a sötét tenyérnyi örökzöld levelek közt. Végül se virág, se levél nem mutatkozik a cseresznyefán. Évek alatt a kúszónövény beborítja a gyümölcsfát, és az terméketlen lesz, majd meghal.
            Emberek vagyunk, vonogatják a vállukat sokan, mintha ez felmentést adna bármire. Gyarlók és esendők vagyunk. Jézus Krisztus tán nem emberi testben járt a földön?, kérdezhetnénk vissza. Ő a szenvedésében sem gyűlölt. A nagyhéten ez a hihetetlen tanítás mindig itt áll, hogy újra és újra megforgassuk magunkban. Kérdés, hogy a sonka és kalács, meg a tojásfestés mellett adunk-e lehetőséget magunknak újra és újra megtisztulni? Lehet-e gyűlölséggel a szívünkben lerogyni a kereszt alatt? Csupán ezt az egyszerű kérdést kellene föltenni magunkban. Hogyan tudunk meghajolni a legnagyobb áldozat előtt? Nem szégyelljük-e, hogy beborít minket a gyűlölség sötétsége, hogy megfojtja életünket a belőlünk táplálkozó rossz? Lehet-e így megállni Isten Báránya előtt?
            A gyűlölet taszítja a kegyelmet. Pedig azt hiszik sokan, hogy majd az erőszakos önvédelem tartja meg életüket. Pedig hát senkit nem lehet átölelni, aki dühödten vagdalkozik. A kegyelem csak azt öleli át, aki hagyja, hogy átöleljék.

Jakab- Köves Gyopárka

Megjelent a Reformátusok Lapja 2014. április 20-i számában