2015. január 13., kedd

Jó papné holtig tanul



"Eljön az a fordulat az életben, amikor ki kell mondani, szabatosan és határozottan meg kell fogalmazni, hogyan viszonyulunk az élethez."

 A 2014-es év a tanulás és tapasztalás éve volt számomra. Hogy mi mindent megtanultam az évben az emberről, azt itt és most képtelenség felsorolni. Mélyebben rögzültek azok a megtapasztalások, amik által önmagam meghatározásában jutottam előbbre. Amikor kimondtam azt, ami addig ott volt bennem, csak éppen addig nem fogalmaztam meg önmagam számára, nem írtam bele tudatomba, mint a jegyzőkönyv lapjain: HATÁROZAT. Eljön az a fordulat az életben, amikor ki kell mondani, szabatosan és határozottan meg kell fogalmazni, hogyan viszonyulunk az élethez.

            Mindig is viszolyogtam attól a nacionalizmustól, ami a más népeket osztályozza, szortírozza, egyiket gyűlöli, másiktól fél, a harmadikat kicsinyesen irigyli. Amikor egy őszi estén többedmagunkkal egy zömében cigányok lakta településen sétáltunk, egyre jobban kiülhetett arcomra az iszony a romák feletti élcelődések miatt. Ugyanezt láttam tükröződni Zsuzsi barátnőm arcán is. Összekaroltunk, mert csípős volt az este, és átbeszéltük azt, amiről mindketten egyformán gondolkodunk. A cigánysor a falu elején úgy állt ott, mint a tehetetlenség felkiáltójele. Belenézek a gyermeki szemekbe, és arra gondolok, mi lesz belőlük, ha nem kapják meg ugyanazt az indíttatást, ugyanazt a késztetést, amit egy polgári módban élő család gyermekei megkapnak. Mekkora hátránnyal indulnak neki az életnek! Emberileg nézve nincs kitörés a nyomorból. De tudom azt, hogy az Úr Isten számára semmi sem lehetetlen, és meg vagyok győződve arról, hogy a mi felelősségünk is a reménység beteljesülése. Szóval erről beszélgettünk Zsuzsival, és meg is született az első HATÁROZAT – ami természetesen mindig is egyértelmű volt, de most több lett, sőt iránymutatóvá vált. Az embert nézd!

            Aztán jött a vita az internetadó körül. Nyilvánosan felvállaltam, hogy nem tartom jó ötletnek a bevezetését, elsősorban éppen az esélyegyenlőség miatt. A nyomorúságos udvarok jártak eszemben, és a reménység, a kitörés lehetőségei. Amikor reagáltam olyan kijelentésekre, amiket legnagyobb elképedésemre felelős emberek mondtak ki, mint például, „aki szegény ne internetezzen”, nos, akkor egy medréből kiszabadult támadást tapasztaltam. Naiv módon abból indultam ki, hogy a politika és a politikai döntések emberi csinálmányok, és ezért vitathatóak, megkérdőjelezhetőek. Most azt láttam, hogy érdektől elvakult, izomból politizáló emberek számára a politika a bálvány, aminek igazságai nem támadhatóak. Rendkívül elszomorított az a gyűlölethullám, ami elért hozzám is, csak mert azt mertem mondani, hogy szerintem ez nem jó így. Az őszi tapasztalatot követte a 2. számú HATÁROZAT: Előbb vagyok homo christianus és csak utána homo politicus. Számomra mindig Isten legyen a mérce, az ő képmását, az embert tiszteljem, a politikai döntéseket és egyáltalán a politika világát csak ennek fényében és ennek figyelembe vételével fogadjam el. Ekkor megemeltem kalapom mesterem előtt: köszönöm Kálvin János!

            És jött a harmadik nagy tanítás, ami a legnagyobb mélyreszállást követte. De hát meg kell járatni az emberrel a sötétséget, hogy megértse a fényt. Egzisztenciális választóvonal elé kerültem, s egymás után értek a  csöndes kudarcok, fájdalmak. Egy ilyen után sírva felütöttem agyonforgatott Bibliámat, s az a következőre nyílt: „A reménység pedig nem szégyenít meg”. Teltek ezután a  napok, és mégsem láttam, hol vagyok én ebben az üzenetben? Miért üzen Isten, ha valóban mást nem teszek, mint gyermeteg módon reménykedek és megcsalatkozom? Eljött az a nap is, amikor hisztérikusan sírva ezt kimondtam hangosan.  Megnyugodtam, szipogtam, aztán térültem, fordultam, és végül bekapcsoltam az internetet. Az út, ahogy eljutottam egy rég elvesztettnek hitt pályázat listájára, már nem az én akaratomon keresztül vezetett. Megnéztem az első nyertest, aztán szomorúan elkattintottam onnan, majd mégis visszatértem az oldalra, elpörgettem a  J betűig, pedig nem akartam, egyáltalán nem akartam. S ott állt a nevem. Persze, hogy sírtam. Aki előtte egy órával azt mondja, hogy nem érti, miért üzen Isten, és utána szó szerint megválaszolja neki a kérdését Ő maga, az szégyellheti magát. És örülhet. És érezheti, hogy ott öleli a háta mögött a Gondviselő. Mert tanít, csak meg kell érteni. A 3. HATÁROZATot szinte nehéz is ezek után kimondani: Soha ne feledd, hogy Isten valóban beszél veled!

Jakab-Köves Gyopárka



Megjelent a Reformátusok Lapja 2015. január 4-i számában