2015. január 13., kedd

Éva, hol vagy?



Ha hűvös alkonyatkor az Úr Isten a kertben jár, s felteszi a kérdést, „Éva, hol vagy?”, vajon mit válaszolhat rá a kert fái között rejtőzködő Éva?


Éva, hol vagy? Nyugodtan kijelenthetjük, hogy a posztmodern globális identitásválság egyik legérintettebb csoportja a felnőtt nőké, hiszen a társadalmi változások okozta belső ellentmondások, a megváltozott szerepek és feladatkörök mind teherként jelennek meg számukra. A társadalmi munkamegosztás a hagyományos társadalmakéhoz képest teljes mértékben megváltozott, ma már nem kérdés, hogy a nőnek dolgoznia kell. Elviekben nyilván lehet vitatkozni a helyzettel, ám komoly változásokban a gazdaság és a hatalom nem érdekelt. A gyakorlat inkább azt mutatja, hogy a legkonzervatívabb nyugati kormányok és pártok sem akarják megbontani a kialakult szisztémát, intézkedéseikkel inkább a nők további munkavállalását serkentik, akár kisgyermekeik nevelésének kárára is. Ugyanakkor az is evidencia, hogy a teremtési rend nyilvánvalóan ellentmond annak a gyakorlatnak, amely a felnőtt nőket minden élethelyzetben munkavégzésre és jövedelemszerzésbe hajszolja. A kérdés olykor megoldhatatlannak látszik. Korunk újkonzervatív politikája és társadalomszemlélete mégsem ad megfelelő válaszokat a női szerepválság- és identitásválság helyzetében.
            A 19. század második fele óta a feminizmus mindig jól meg tudta fogalmazni igényeit és elveit. Harcot nyertek itt is, ott is. A választójog nőkre való kiterjesztése után megnyíltak az addig férfiaknak fenntartott tanulmányok, majd a munkakörök is a nők számára. A következő lépés a teljes nyilvános szféra megnyerése volt. Ezzel egy időben folyt a személyes szabadság (szabadosság?) eléréséért a küzdelem, legjelentősebb ebben az a harc, amit az abortuszhoz való kontroll nélküli jogért folytattak. A „hasam az enyém „, s a „testem az enyém”, mondják a feministák. Ezzel egyben az új élet feletti rendelkezést is átvennék, mint az a gazda, amelyik a nemkívánatos vendégeit minden lelkifurdalás nélkül beleveti a tengerbe. Ez lenne hát Éva válasza a kert fái között?
            Az emancipáció nem a feminizmus találmánya. A szüfrazsettek akkor jelentek meg, amikor a viktoriánus kor valóban bezárta a polgári világ nőit a babaszobába. A korábbi társadalmak és korok jóval több természetbeni jogosítványt adtak a nőknek, mint a 18. század zárt rendje. Nyugati kultúránkban Jézussal jelent meg a női emancipáció, aki embert látott a nőben is, s tudjuk, voltak sokan, akik szerették, követték őt – tanítványává váltak. Pál aztán a Galata-levélben radikálisan és forradalmi módon szabadította fel – emancipálta a nőket: „Nincs zsidó, sem görög; nincs szolga, sem szabad; nincs férfi, sem nő; mert ti mindnyájan egyek vagytok a Krisztus Jézusban” (Gal 3,28). Évszázadok jöttek, míg a reformátorok szellemi és lelki társként, partnerként, egyenrangú harcostársként a nőket a Biblia megismeréséhez és megértéséhez vezették, s így egy második nagy keresztyén emancipációt kezdeményeztek. Ha elképzeljük, mit jelentett a reformáció a nők számára, talán megértjük, mennyire nagyszerű felemelkedést, vagy éppenséggel szemléletváltást eredményezett. A Galata-levélnek az üzenete alapjaiban változtatta meg a nő önmagáról alkotott képét. Isten előtt „nincs férfi, sem nő”. A nők ezután igényt éreztek arra, hogy szellemi téren kiteljesedjenek, hogy megismerjék Istenüket, és megismerjék maguk körül a világot. Mert az emancipáció nem más, mint a nők megbecsülésének és önbecsülésének eredménye. Ez is a keresztyénség vívmánya.
            Sok szép dolgot elért a feminista harciasság. Ám egy óriási rákfenét is szabadított a fejlett világra, amikor a nőket el akarta – el akarja – szakítani a családtól. Az általános társadalmi válság valahol itt indult el. A konzervatívok naiv óhaját, hogy a nők ne dolgozzanak, nemcsak a gazdaság fogadta fejcsóválással. Ott áll ennek a vitának a közepén a nő, aki nem tud megfelelni a „ki vagy-mi vagy” kérdésére. Ott áll a természetes szerepek és egyéb szellemi és lelki igényei között, s nem tudja többé összeegyeztetni ezeket. Anya és feleség, társ és háziasszony, otthonteremtő nő, de egyben gondolkodó ember, aki néha kilépne a házi kötelességek kötelékéből. Szeretne szellemileg is teljesíteni, aszerint, ami neki adatott. Ha otthon marad, elmagányosodik. Hisz hol vannak már azok a nagy közösségek, amelyek régen megtartó erőt jelentettek számára? Értéktelennek érzi magát egy társadalomban, ahol csak a munka, a jövedelem és a kivívott pozíció számít értéknek. Aki kiszorul a jelenkori értékek lakomájáról, érthető módon lesz frusztrált.
Női mivoltunk megértéséhez a posztmodern kornak újra meg kell tanulnia és el kell fogadnia azt az egyszerű tényt, hogy a felnőtt nők élete szakaszosabb, tagoltabb, mint a férfiaké. Léteznek olyan minősített idők, amik meghatározzák a nő életét, értve itt elsősorban az anyaság optimális biológiai idejét, de akár a nagymamai feladatok, a segítségnyújtás szükségességét is. A modern társadalomnak ezeket a minősített időket el kell fogadnia. Meg kell adni a munka világában a „szelíd igénybevétel” lehetőségét. Ehhez nyilvánvalóan emberi munkakörülményekre, emberséges munkahelyekre van szükség. A nőkben éppúgy, mint környezetükben és a társadalomban tudatosítani kell, hogy rájuk mikor, hol és miért van nagyobb szükség.
A kérdés nem kevesebb, mint a nő önmeghatározása. Ki, micsoda a nő? Éva vagy egy pszeudo-Ádám? Más-e, mint a férfi? Férfiként kell megállja a helyét, vagy nőként? Kiteljesedhet-e női mivoltában, vagy el kell fojtania természetes családalapítási és fenntartói ösztöneit? A nagy társadalmi válság jelei és tünetei azt mutatják, hogy ma a nők az elfojtásba halnak bele.
Egy hosszútávú családpolitika csak akkor működhet, ha legaktívabb szereplői, a nők, jónak és értelmesnek, sőt kívánatosnak találják az általa felkínált lehetőségeket. Ha körülnézünk, nagyrészt csak a rövidtávú tervezés és elképzelések eredményeit tapasztalhatjuk. Pedig nyilvánvaló az, hogy beláthatatlan következményei lesznek a jövőben a csökkenő születésszámoknak. Ez már nem csak a romantikus nemzetféltés témája, túl kell látni a jelenen. Az egészséges családmodellekért tett erőfeszítések pontosan annyira fontosak, mint az egykor szintén utópisztikus elgondolásként minősített környezetvédelmi elképzelések. Ahogy a környezetvédelem számos vívmánya a jövőnket szolgálja, úgy a családokat védő és támogató rendszerek szintén a jövőt szolgálják. Valójában ez a társadalmi környezetvédelem, vagy egyszerűen társadalomvédelem.
Ha hajlandóak vagyunk eltekinteni azoktól a nem túl modern kijelentésektől, hogy a nők nagyobb arányú foglalkoztatottsága a fejlődés és haladás biztosítéka (ugye, ezt már az ötvenes években is hangoztatták), akkor különös történelmi összefüggéseket fedezhetünk fel. A nők nagyobb arányú foglalkoztatottsága, idegen helyen történő munkavégzése ugyanis mindig is a társadalom nagyobb mérvű össz-szegénységét, vagy fogalmazzunk úgy, korlátolt szabadságát mutatta. Könnyű végiggondolni, hogy a nők munkahelyi lekötöttségével mindig is nőtt a családok kiszolgáltatottsága, az adott rendszer kényének-kedvének volt kitéve mind a nő, mind a család. Ez nagyobb alárendeltség, mint gondolnánk. 
Ám megbecsülik-e az anyaságot? Munkavégzésnek számít-e? Amíg az anyaként otthonmaradó nők nem kapnak kielégítő elismerést a társadalomtól, addig a női önbecsülésről csupán hipotetikusan beszélhetünk. Ki akarja meghallani azt, hogy a nő egyik legfontosabb feladata az anyaság? Abban az összehasonlításban, amely férfiteljesítményeket vár el minden felnőttől, soha nem fogja jól érezni magát a bőrében.
Éva hallgat. Ugyan kitől várná el hát, hogy bárki más helyette, s érte tegyen? A nő mintha ellenérdekeltnek látszana abban a játszmában, ami róla, s gyermekeiről szól. Pedig el kell mondani, hogy mi kell az élethez, mi kell egy jól működő világhoz. Tudatni kell mindenkivel, hogy az elért kényelem a vesztükbe sodorhatja azokat, akik a kényelem fejében feláldozzák az utódlást. Ez az igazi végveszély: nagyobb, mint egy lehetséges meteor-becsapódás, vagy az ufók támadása. Ebben a tudatosításban az egyháznak lehet, sőt kell, hogy szerepe legyen. Épp ezért pontosan azoknál kellene tisztázni bizonyos kérdéseket, akik hallatják hangjukat.
Nagy szükség lenne arra, hogy az érintettek szólaljanak meg. Öntudatos, és feladatukkal, lehetőségeikkel és igényeikkel tisztában lévő felnőtt nők. Tudatosítani kellene, hogy a társadalomban léteznek más szempontok, mint a gazdasági haszon, s ennek része, hogy a nő tudjon megfelelni női mivoltában, feleségként, anyaként. Lehessen újra az, akinek Isten megteremtette. Felelhessen tisztán, ha hívják. Hol vagy, s ki vagy? Éva, meg tudod-e mutatni magadat?

Jakab-Köves Gyopárka
Megjelent a  Confessio 2014/2. számában