2015. január 13., kedd

Emlékeink kincsesládája



Nyáron heteket töltöttünk egy régi falusi gerendás házban, amit még gyermekeim dédapja épített sok-sok verejtékkel, nagy szorgalommal. Nem volt se tévénk, se internetkapcsolatunk, még telefonon sem érhettek el bennünket. Esténként bebújtunk az ágyba, a csönd körülvette a házat, fölöttünk felderengett a régi vastag gerendák éle. Vajon mi sugallta, hogy a gyerekek rákérdezzenek, ki is és hogyan építette ezt a régi házat? Milyen volt az a dédapa, aki még a huszadik század előtt született, hogyan élt, mi maradt utána? A csöndes falusi éjszaka megelevenedett a régi történetekkel. Mint a mesebeli szegény legény, az az egykori fiatalember is a nincstelenségből indult, s házat, földet hagyott maga után. Szólt aztán a történet a háborúról, lövészárkokról, majd a szívósság példájáról. S esténként felhangzott a kérés: Apuka, mesélj most Béla apóról!


Az utóbbi időben esténkként néha oda kell kucorodnom legkisebb fiam ágyába, hogy beszélgessünk a villanyoltás után. Ilyenkor nincs már mese, régebben unásig kellett ismételnem a kedvenc verseket. Suttogva csipkedtem kisfiam karját, mert Petőfi így írta le a kis Arany Lacinak. És szólt aztán a hosszú vers a kismackók elveszett málnás kosaráról, vagy a törökről, aki még soha nem látott tehenet. De az utóbbi időben mást kell mondani. Igaz meséket. „Meséld el, milyen volt, amikor még gyerek voltál!”
Milyen is volt? Az ember keresgél, hogy vicces történeteket találjon. Egy kis vidám anekdotával, valami kedves részlettel megörvendeztetem a gyerekeket. Közben mégis egyre mélyebbre szállunk alá a történetekben. Elrettenek attól, amit látok. Hogy gyermekkorom emlékei többnyire szürkék és nyomasztóak. Valahol mindig felbukkan a félelem szorongatása. Az egykori sivár lét egyhangúsága. Ezekből csak az otthon tud kiemelni. Az óvodai futkározások, játék képei helyett eszembe jut az Auróra cirkáló. Vigyázban álltunk a szürke makett mellett. Aztán eszembe jut a mellékhelyiség. A bepisilt gyerekek megalázása. Az alsóbb iskolai osztályokban az elhanyagolt osztálytermek és épületek. A szocialista építőipar nyolc éven keresztül építi az új iskolát, addig leromlott állagú, régi-régi termekbe kerülünk. Húgomék elsőben a tűzoltószertárban található foci-öltözőben kapnak csak helyet. Nálunk, a régi iskolában olajos a padló, s ha valaki a földre kerül, a ruhája bánja az esést. S közben ott ül a félelem tanáron, szülőn, gyerekeken egyaránt. Ki az, aki kikérdezi a gyerekeket, hogy aztán eljusson a párt fülébe is az, amit otthon, a családban suttognak el?
Úttörőavatásra az erdőbe megyünk. Tíz kilométert gyalogolunk, mintamókusozunk, pedig soha nem tudjuk meg, mit jelent az „anyári fák”? Éppúgy fütyülünk a szövegre, az úttörőre, a piros nyakkendőre, vagy a pártra. Gyerekek vagyunk, akik hol jókedvűen énekelgetnek, vagy fáradtan és szomjasan csúszkálnak a meredek ösvényen. Hogy is mesélhetném el a gyermekeimnek, hogy számomra a sötét bakonyi erdő már örökké a félelem – a diktatúra megnevezhetetlen félelmeinek – szimbóluma? Hogy gyermekkorom visszatérő álma volt az erdő, aminek nem találtam a kijáratát, s amikor végül rábukkantam egy kis örvényre, ami a világosságra vezetett, ott átláthatatlan kukoricaföld állta utamat.
Nehéz mesélni a gyerekeknek egy világról, ahol a szabadságot egy diktatúra a saját kénye-kedve szerint kínálja fel. Hiszen megvolt mindenünk, háború sem volt, akkor hát mi a baj? És mégis, mégis el kell mondani, milyen az, amikor félelmek között kell élni. Amikor a szabadság csak addig tart, amíg képes vagy önmagadat megfosztani sok-sok természetes vágyadtól és emberi megnyilvánulásodtól. Addig szólhatsz, amíg nem kerekedik felül benned az igazságérzet, az őszinteség, a hatalom számára eretneknek számító gondolat. Addig vagy szabad, amíg örülsz annak, hogy adtak neked egy korlátozott életteret. Ha többre vágynál, máris ellenséggé válsz. Elmehetsz templomba, de ne nagyon tűnjön ki. Megkereszteltetheted a gyermekedet, csak nehogy lakóhelyeden. Odahaza legyenek polgári igényeid, csöndben imádkozhatsz is, de a munkahelyen beszélj osztályharcról és dialektikus materializmusról.
Esti mese helyett suttogva szól a felidézett történelem: ”Reggel felültünk a farosbuszra, amikor mentünk az oviba. Egy csomó munkás is azzal ment dolgozni. Rengetegen voltunk az oviban, s ha spenót, vagy sóska volt ebédre, mindig megkérdezték, melyiket kérjük a kettő közül, pedig mindig csak egyfélét főztek.” Kisfiam már egyenletesen szuszog. Másnap megint folytatjuk a mesét.
Jakab-Köves Gyopárka


Megjelent a Reformátusok Lapja 2014. október 12-i számában