2015. január 13., kedd

Életvizsga



"Ágh István élete ma már a kultúrtörténet egy szelete. Nem fut el a felelősségteljes feladat elől, hogy felmutassa mindazt vagy mindazokat, amiket és akiket a nagy magyar szellemi térképen elhelyezhet. Elhivatott krónikás, aki értékhez értéket kapcsol, művekhez értő kritikát, életművekhez komoly méltatást, a megélt valósághoz pedig művészetét."

„Sok írására mondhatom, ismerem a környezetét, én is jártam ott! És azok az emberek még arcban is hasonlítanak, mintha egyetlen törzsből származnának. Egyféleképpen ejtik a magánhangzókat, szókincsük még tele ősrégi szavakkal, lelki alkatuk is rokon a pannóniai tájjal, a földdel, erdővel, szőlővel teremtett viszonyuk jegyében.E sorokat írhattam volna akár én is Ágh Istvánról, ám szerzője maga az iszkázi születésű költő, amikor Tatay Sándorra emlékezve vetette papírra gondolatait a szellemi rokonságról. A pannon táj és annak szűkebb köre, a Bakonyaljától le egészen Vas megyéig, a Karakó és Marcal patakokig, mind közös emlékezetünk helye. Volt, hogy édesapám kerülőt tett Jánosházára, a szülőfaluba tartva, s Iszkáz felé vette az irányt. Ma is emlékszem arra az áhítatra, amivel kimondta, hogy itt született Nagy László. Számomra Iszkáz neve a költészet Parnasszusát jelentette gyermekkoromban. Valami emelkedettséget, amit a földi miatti büszkeség még értékesebbé tett. Arról a tájról való a falu két nagy szülötte, ahol a közös emlékezethez tartozik Napóleon vesztes karakói csatája, a nagyanyák főztje, vagy egyszerűen a ligetes, lágy, dombos táj aranyló szépsége. Hogy Tatay Sándort maga is ismerhettem és bámulhattam, ez már a láthatatlan láncolat egy másik darabja lehetne.

            Ágh István ismeretlenül is ismerős volt hát, s a rátalálás örömével olvastam esszékötetét. Egyik-másik tanulmányát még megjelenésekor olvastam, volt, amit évek óta visszajáró emlékfoszlányokban őriztem. Ujjongó lelkesedéssel állapítottam meg a könyvet kézbe véve, hogy valóban mekkora szükség van a nyomtatott könyvekre! A folyóiratokban való megjelenés – hát még a rádiós jegyzetek! – múlékonyabbak, mint egy könyv, amibe gondosan összegyűjtve egy évtized munkája áll. Ágh István írásaira annál is inkább igaz ez, mivel azzal a felelősséggel és igényességgel írja még legrövidebb jegyzeteit is, hogy azok maradandóak legyenek. A Németh lászlói igényesség köszön itt vissza, de egyben a nagy magyar esszéírói hagyomány, amely úgy tud óriási háttértudással tudományosan is meglapozott lenni, hogy közben a szépírói stílus könnyedén viszi a magvas gondolatokat, s a személyesség bevonja az olvasót az azonosulás folyamatába. Ágh István esszéi olvasmányosak, magával ragadóak, legyen bennük szó irodalomról, nyelvről vagy a somlai borról.

            A személyes emlékek és az életrajzi vonatkozású megjegyzések egy izgalmas életutat és értékes emberi kapcsolatokat mutatnak be. Ágh István élete ma már a kultúrtörténet egy szelete. Nem fut el a felelősségteljes feladat elől, hogy felmutassa mindazt vagy mindazokat, amiket és akiket a nagy magyar szellemi térképen elhelyezhet. Elhivatott krónikás, aki értékhez értéket kapcsol, művekhez értő kritikát, életművekhez komoly méltatást, a megélt valósághoz pedig művészetét.

            A Dunántúl falusi parasztvilágának ihletett krónikása. Megélte még viszonylagos eredetiségében ezt a kultúrát, majd tehetetlen szemlélője lett rohamos pusztulásának. „Szüleinkben az utolsó parasztot temettük”, írja. A megtartó szeretet mindig felébreszti az utódokban a megtartás igényét, mintha átörökítené a maradandóságot, a szellemi testámentom terhét. Ágh Istvánnál ezt a ragaszkodó, óvó szeretetet érezzük, amikor a szülőfalu dűlőiről, a somlai borról, vagy a testvéreiről és szüleiről ír. Enciklopédikus igény sejlik fel, a mindent számba vevés kényszere, s az eredmény végül nem csak a feltérképezés, de a líra varázslata is. Az átlényegítés maradandóvá teszi az időben és térben romlót. Egy megrendítő jegyzetben, a Fordított hazaérkezésben így írja: „Már és még csak a temető az enyém itt, ez a föld alá fordított világ a sírkövekre írt nevek történeteivel.”

            A tehetséges dunántúli fiatalember szinte végzetszerűen kerül pesti diákként az 1956-os forradalom Kossuth téri vérengzésébe. Elképesztő lelki tartással tarisznyálhatták fel odahaza: sebesülése után túllép a traumán. Örök visszatérő emlék számára a vérengzés másfél órája, kimeríthetetlen anyagot hagy számára, mert nehéz a „miértek”-re megfelelni, ám nem tölti ki életét a vádaskodás és az önsajnálat. „Akkor még nem sejtettem, majd összefog a hazugság a múló idővel, s az ártatlan emlékezet biztos menedéke lehet a bűnözőknek.” Ágh István a bűnre az irodalom magasabb erkölcsiségével felel, mégis torokszorító néhány szóban megfogalmazott tanúsága 1956-ról, s utána az évtizedekig tartó hazugságról és elfojtásról: „…az élethosszig tartó súlyfölösleg az a néhány gramm repeszdarab a lábban.”

            Az az irodalmi miliő, amely eztán mindennapjaivá válik, ma már szintén egy letűnt kor emléke. „Szigligetezés”, különös külföldi ösztöndíjak „testvéri” országokban, szibériai körút száműzöttek és fegyencek között. A visszaemlékező körül írók, költők, művészek, akikkel szellemi rokonságot érez, majd az életutak egyike-másika az elkallódás, az önpusztítás tragikus sorstörténeteivé válnak.

            A Szavak honvágya esszékötet második nagy fejezete A költészetünk mandulafája címmel összegyűjti Ágh István 2000 után született kritikai, műelemzői esszéit, sőt, esetenként néhány korában megjelent írást is beilleszt, ha az alátámasztja, kiegészíti, vagy tovább dimenzionálja a frissebb szöveget. A nagy magyar klasszikusokat úgy tudja kiragadott versek tükrében bemutatni, hogy fel tudja mutatni általuk a nagy műegészet is. Szépírói stílusát a tanulmányokba, a verselemzésekben sem hagyja el. Nem él az irodalmi szakzsargon, avagy kauderwelsch ma oly divatos terminusaival, nem áldozza fel elevenen a nyelvet a tudomány oltárán. Érthető, mégis emelkedett stílusában a nemes pedagógiai hagyomány találkozik a költő személyes poétikai tapasztalataival.

            Kortársairól szóló írásai még ennél is többet adnak. Hiszen azokat, akikről ír, ismerte, s nem csak a mű elemzése által tudja őket az olvasó számára közel hozni. Az által is, hiszen irodalmi éleslátással fogalmazza meg egy-egy életmű lényeges jellemzőit. A jó jellemrajzok, a személyesen megélt történetek ugyanakkor irodalomtörténeti jelentőségűek. S hiába „csak” esszéválogatásról van szó, ez az arcképcsarnok egy izgalmas regényként olvasható, már csak azért is, mert Ágh István mindig tudatában van a költői, irodalmi őszinteség kötelességének. Tudja, hogy az olvasó azonosulásához szükség van a kíméleten őszinteségre, s annak a személyesen átélt valóságnak a közvetítésére, amely a hitelesség révén élménnyé teszi a befogadást.

            Ágh István ars poeticaként fogalmazza meg a költő és író felelősségét olvasójával szemben. A költő, aki „agyunk alvó tartományait ébresztgeti” szól olvasójához: „Amilyen áldott állapot szükséges az íráshoz, olyan a befogadáshoz. Csönd, amelyből a halhatatlan kihallható.” Másutt így kiált fel: „Író vagy!” Felelősséggel tartozik az olvasónak éppúgy, mint közösségének, mégpedig hálával, hiszen a közös nyelv által egész személyiségét kifejezheti.

            A nemzeti és nyelvi közösség megtartó ereje kapcsán nemcsak azért emelem ki a regionalitás kérdését, mert Ágh István különös hangsúllyal tér ki a pannon, vagy dunántúli költők sajátosságaira, hanem azért is, mert a közös szülőföld e rokonság részévé tesz. A „pannonitás” nem provincialitást jelent. A pannon költő mibenlétét mások is kutatták, s Ágh István túljut azon az egyszerű definiáláson, hogy a dunántúli táji témák megléte teszi Janus Pannoniustól kezdve Berzsenyin és Babitson át Takáts Gyuláig, vagy éppen Ágh Istvánig különlegessé e költőket. Még az is kevés, ha az identitás tudatos vállalását próbáljuk belemagyarázni e szellemi közösségbe. Ha megjelöljük az elégikusságot és a pannon derűt, még mindig nem fogtuk meg a dolgok lényegét. Az esszé megemlíti az „arisztokratikus demokratizmust”, amely sokak számára fából vaskarikának tűnhet, a Dunántúlon azonban nem. A polgáriasodott, önálló nagygazda világ, a protestáns falvak önrendelkezési hagyományai, a demokratikus és – ne értsük félre!” – önnön körein belül liberálisnak számító Pápai Református Kollégium mind-mind alátámasztják ezt. Ám a pannon költő mibenlétét Ágh István másban is megjelöli: „A pannon költő természetelvű, bizonyos értelemben panteista, művészete az élet hitében, az életbölcsességben, a teremtés fönségében gyökerezik. Babits szavait követve, valamiképpen folytatója a görög-latin hagyománynak.” Ha szabad mindehhez hozzátenni, hogy igaz ez akkor is,  ha  a hellenisztikus hagyományon túl tekintünk, hisz a pannon költő életigazságait a Teremtő és nemcsak a teremtés inspirálja. Ahogy igaz ez Berzsenyire és Babitsra, igaz a nagy pannon prózaírókra, Jókaira, Fekete Istvánra, s  igaz ez kortársainkra, költőkre, írókra, Nagy Gáspártól  Nagy Gáborig, Tatay Sándorra, vagy Ambrus Lajosra (aki kihagyhatatlan a pannon szerzők felsorolásából gyulai születése ellenére).

            A nagy egészben meglátni az egyest, ez Ágh István szellemi globalitása. A Szavak honvágya című kötetet fellapozva felsóhajt az olvasó: bárcsak könnyebbé tették volna számára ezt a szerkesztők is az esszégyűjtemény esetében. A költői világok bemutatása hiánypótló, szép íve a nagy klasszikusoktól kezdve Nagy Lászlón, a zseniális testvérbátyon át sok kortársig külön kötetért kiált, így eljutva olyan célközönségekhez – magyartanárokhoz, diákokhoz -, akik amúgy nem esszéköteteket fogyasztanak. Talán néha egy kis átfésülést is megérdemeltek volna a szövegek, hogy az aktualitásukat vesztett köszöntők, kiállítás-megnyitók és más alkalmi szövegek helyett egy-egy kerek, később is érvényes bemutatás álljon. És hát az ember általában nem egyvégtében olvas végig egy esszéválogatást, hanem szemelget, vagy éppen esti olvasmányként teszi az éjjeli szekrényre, hogy egy-egy darabocska az álom előtt még megmaradjon aznap. Sajnos a két nagy fejezetre osztott kötet kevéssé igazítja el a jámbor közönséget az esszék erdejében.

            A kortárs szépirodalom amúgy sem tanulta magát kellően menedzselni. Hogy a kötet hátlapjára miért éppen egy olyan részlet került, amiből a szövegkörnyezetet nem ismerő csak többszöri átolvasás után deríti ki, kiről szól, miről szól? Mindez nem vall éppen „marketing-szemléletre”. Csak remélni lehet, hogy a szerkezeti gyengeség ellenére a kötet eljut azokhoz, akiket illet. A szerzőt nem illetheti vád. Minden ízében megpróbál egy egész emberöltőn keresztül hűségének és szeretetének hiteles közvetítője lenni. A Visszatérő álom című jegyzetben így vall erről: „Apám halála után kezdődött. Ő kérne, de sohase kérhet számon, hát életem végéig várhatok ítéletére. Hiszen az érettségi a létezésem metaforája csupán, az egész életemből kellene vizsgáznom. Sikerült-e avagy belebuktam?”

Jakab-Köves Gyopárka



Ágh István:

Szavak honvágya

Esszék

Nap Kiadó, Budapest, 2013.

Magyar Esszék





Megjelent a Magyar Napló 2014. októberi számában