2015. január 13., kedd

Az a régi könyv



Visszatértünk a nyaralásból, s este ismét kezembe vettem régi Bibliámat. Megsimítottam a kötését. A fedlapja már levált, s számtalan apró lyukacs mutatja, hogy egy időben sokat szállítottam a táskám oldalában, amíg az éjjeli szekrényen kötött ki, végleg. Rég ideje volna lecserélni. A lapjainak a széle meghullámosodott, itt-ott elszakadt, hiányzanak az első oldalak. Mégis ragaszkodom hozzá. Kinyitom, tudom, mi merre van, ismerős a lapok színe. Életem tanúja ez a könyv.


            1990-ben vásároltam. Bementem Budapest akkori legnagyobb könyvesboltjában, ahol mondhatnám főhelyen, egy nagy piramis alakú rakásban álltak a Bibliák. Nagy szó volt ez akkor, a rendszerváltás után, a szabadság egyik momentuma, hogy lehet Bibliát vásárolni. Ez volt az az idő, amikor sokakat tévútra is vitt a választás lehetősége, de annyi bizonyos, hogy az akkori fiatalok mind feltették magukban a kérdést, miben hisznek és miben nem, hová tartoznak, és mivé akarnak válni.
            Mai eszemmel sajnálom akkori önmagamat. Az ember ne úgy tegyen szert első Bibliájára, hogy egyedül bemegy egy könyvesboltba és megvásárolja. Az ember kapjon ajándékba valakitől, aki számon tartja lelki fejlődését. Kapjon Bibliát a szüleitől, a nagyszüleitől. Örököljön, vagy ajándékozzon neki egyet a keresztszülő. Kapjon ajándékba egyet a gyülekezetétől. Akkoriban mindez eszembe sem jutott. Nem is sajnáltam magam. Boldog voltam, hogy kezemben tarthatom első Bibliámat. Éreztem, tudtam, hogy szükségem van rá, hogy ez több mint kíváncsiság.
            Nálunk volt otthon Biblia. Édesanyámé éppen olyan kopott volt, mint most az enyém. Egy nagyon csúnya barna anyagból készített rá még az ötvenes években borítót. Abból varrtak akkor, ami akadt. A kötetben itt is, ott is régi könyvjelzők egy számomra ismeretlen korszakról meséltek. Amikor gyerekek voltunk, a szüleink szert tettek egy úgynevezett Képes Gyerekbibliára is. Az akkori Jugoszláviából kellett ezt meghozatni. Az illusztrációk nekem nem tetszettek, de azért el kezdtem olvasni. De kedvencem az a nagyméretű Újszövetség volt, amit gyönyörű fotók illusztrálnak. Azt szívesen lapozgattam, emlékezetembe ivódtak képei.
            Amikor 1990-ben felkerültem érettségi után Budapestre, mégis üres lappal indultam. Nem mondta senki, hogy menj el a templomba, nem mondta senki, hogy ragaszkodj vallásodhoz. Nem mondta senki, hogy ne feledkezz meg Isten dolgairól. Még csak nem is említették Istent a fontossági sorban. Annak a tetején a tanulás és az egyéni boldogulás megteremtése állt. Talán nem véletlen, hogy emiatt kevesebb, mint egy év alatt minden megkérdőjeleződött számomra. Érdekel az, amit csinálok? Érdekelnek azok a szakok, ahová kerültem? Akarom én ezt? És nem akartam. Végül egyik szakom bánta az egzisztenciális kételyt, s helyette választottam olyant, ahol megismerhettem azt, ami számomra a legtöbbet jelentette: a Bibliát.
            Ma is emlékeztet a kezdetre ez a szakadozott, megkopott kis kötet. Megsárgult oldala az időről beszél, ujjaim forgatásától meghullámosodott lapjai a tanulásról és a mindennapi táplálékról. Elszakadt fedlapja a ragaszkodásról. Rég ki kellett volna dobni, s egy újat venni helyette. Sőt, ha körülnézek, könyvtárunkban bőven találtam volna alkalmas cserét. Új kiadású, nagyobb betűs köteteket. Mindegyiknek megvan a maga története, a maga életkapcsolata. Mégis ragaszkodom ehhez. Talán azért, mert figyelmeztet szülőként, hogy más fontossági sorrendet állítsak gyermekeim elé, mint amit én kaptam. Legyen ott felül Isten, s aztán minden más. Hisz tudom, hogy végül engemet is ez az életalap tett erőssé, azzá, aki ma vagyok. Aztán emlékeztet arra is, amikor kétségbeesetten kapaszkodtam ebbe a könyvbe, mert tudtam, hogy csak ebben van a válasz életem nehéz kérdéseire. Emlékeztet arra is, hogy nem lustulhat bele az ember a biblia-olvasásba, mert úgy jár, mint az, akinek átvágják a telefondrótját. Azt hiszi, minden rendben van, aztán kiderül, hogy hiába csöngetik meg, nem szól a telefon, s ha fölveszi, süket a készülék.  Végül emlékeztet arra, hogy Isten maga választott ki. Emberileg nézve elveszett voltam a hit számára. Bárki elkönyvelhette volna, hogy soha nem fogok gyülekezethez tartozni, soha nem fogok konfirmálni. Isten nem könyvelt el az elveszettek között. Tervei voltak velem. Elküldött a könyváruházba. Kezembe adta a Bibliát. Én a Bibliámat Istentől kaptam.
Jakab-Köves Gyopárka

Megjelent a Reformátusok Lapja 2014. augusztus 24-i számában