2014. október 6., hétfő

Tar Patrícia a Kortársban A konokokról

A regény címe, s alcíme –A hősök kora- többértelmű jelentéssel bír tehát: első szinten –és a szövegben többször megfogalmazva- az eteiekre vonatkozik, kik konokon, néhol kissé anakronisztikusan, de hűn védik területüket, kálvinista hitüket. A végső, minden történetszál által implikált jelentés azonban tágabb: konoknak lenni annyi, mint őrizni hagyományt, hitet, hazát, nemzetet, elszámolni a „felejtés bűneivel”, ahogy azt tette a Komáromból hazatérő Erdős, mikor érezte, „hamuvá hullottak össze gyermekkora történetei”.

Jakab-Köves Gyopárka regénye –követve a klasszikus modern alkotóinak útját- a mai magyar történelmi regény azon változatát képviseli, mely a hagyományos értelmében visszatér a történelmi narratívához, a történet elmeséléséhez. Bokányi Péter kiváló munkájában /Bokányi Péter: „Ahogyan sohasem volt”, A történelmi regény változatai az ezredforduló magyar irodalmában; 2007. Savaria University Press/ a mai magyar regények egyik változataként elemzi a mikrotörténeti /nagy/regény műfaját, melynek értelmezésében a mikrotörténelem „a hétköznapi embernek és környezetének az elmondását jelenti, mely ily módon hozzájárul a makrotörténeti események elmondásához, értelmezéséhez.” A konokok is korrajzot épít. 1648-tól 1724-ig tágas időt fog át, a török adószedés terhe elől való menekülés, majd az ellenreformáció eseményei is megjelennek történelmi keretként a családok, egyes szereplők életében, de a regény célja elsősorban nem az, hogy a történetekből mozaikszerű történelmi tabló épüljön, mintegy hitelesítve, vagy új nézőpontokból megvilágítva ezt az időszakot. A konokok „visszatérése” a hagyományosnak mondható történelmi regény műfajához a formain túl jelentésbeli szereppel bír: az etei közösség történetét alkotó szálak végül mind egyazon irányba vezetnek: az emlékezet, a szövegszerű és a közös emlékezet, azaz a múlt, s a benne értelmet nyerő identitás megőrzésének örök problémájához. A mikrotörténeti regény műfajának megfelelően egyfelől adott a valóságos történelmi korban játszódó, valószerű téridővel bíró, nagyjából lineáris, metonimikus elbeszélésrendű szöveg, középpontban a történettel, melytől sem az elbeszélő, sem maga a nyelv /mint játék/„nem veszi át a terepet”. Ez a három fő folyamban bontakozik ki. Az első Ete falu (és környéke) lakóinak történeteiből áll. Erdős Jánosék etei „honfoglalásától” kezdve a család több generációjának életéről értesülünk, ebbe bele-beleszövődnek más falubéli életek, sorsok szálai, amik nem követik végig a családtörténetet. Mindvégig jelen van az aktuális helyi / és környékbeli/ prédikátorok története: Kopás prédikátortól Németiig /s ezek elbeszélésében, a kiváló belső monológokban megjelenik a lélektani regény hagyománya is/. Ez a második folyam, mely –az ellenreformáció eseményeinek mentén óhatalanul- belefon még több töredéket, „pápista” és „kálomista” figurát a regénybe, s végül, a regény utolsó harmadában dominánssá válik egy harmadik hang, Pázmándy Gergely nagybirtokos alakjának szólama, új nézőponttal tágítva a horizontot. Széles tehát a tabló, melynek figuráiban és eseményeiben a szerző megjeleníti a kort, s a regény egyik erénye, hogy mesterien szövi össze az egy ideig látszólag széttartó szálakat, sorsokat és gondolatokat, melyek a végén egyetlen hangban és jelentésben fonódnak össze.
A mikrotörténeti regény linearitásán túl megjelenik egy másik struktúra, szervezőerő a szövegben, ami a regénytörténést mint a  mindig ismétlődő emberit/történelmit a  mítosz örök idejében is tükrözteti: nevezzük ezért mitikusnak. A  protestáns szellemiségből adódóan domináns a zsidó-magyar párhuzam: a pestis mint Isten büntetése után megjelenik a faluban Kaszap István, „az angyal”, s vezetésével kivonul a nép, menekül a török adószedők és a járvány miatt ellehetetlenült életből, s napokig tartó, özönvízszerű eső kísérte út után érkeznek meg Etére, az Ígéret földjére. A mitikushoz kapcsol az Erdős család férfitagjainak generációs váltása is.  A névazonosság ( öt Erdős János követi egymást a családtörténetben), a jellembeli rokonság, életvitelük összekapcsolja, mintegy az ismétlődést hangsúlyozza. Különösen igaz ez a második, s a legifjabb Erdősre, mindegyik átesik valami mitikus beavatódáson /ld. a török katona meggyilkolása, ill. Eszterke megmentése/, s a legfiatalabb Erdősben – a ciklikusságot hangsúlyozva- többször felmerül egy-egy kollektív emlék /ld. a templom előtti gyűlésen vagy az esőben ősei rokon élményei sejlenek fel/. S ne feledkezzünk el a rézkígyó megjelenéséről: első Erdős Jánosnak, s Jankónak a templomtorony felragyogása mint a kegyelem égi jele, felszabadulást hoz. Nem véletlen, hogy a regény szereplői közül az Erdősök élnek „legközelebb a földhöz”: a természetközelség a ciklikus gondolkodást erősíti: náluk nem jelenik meg verbálisan az identitás megmaradásának, megőrzésének problémája. Az ő szerepük az örök körforgásban való természetes, de tudatos részvétel: a föld művelése, az állatok tartása, az anyagszerű élet fontosságának képviselete. A regény nyitó lapján Erdős János ásóval kezében jelenik meg, a második egységben fia kaszálja immár az új föld termését: „magáénak érezte ezt a földet”- olvassuk, s ez mélységében is igaz családja összes férfitagjára. „Az élet fontosabb. És a mi életünket a föld adja. Ha megharagítjuk magunkra a földet, nagyobb kárt teszünk a családunk ellen, mint száz jezsuita együttvéve” –hangzik el az „Erdősök igazsága”. A regény utolsó lapjain a történet a mitikus struktúrát erősítve visszatér önmagába: az etei honfoglalás, s az első Erdős János már szöveg-létben, mintegy históriás énektöredékben jelenik meg a falu bábájának, Deák Zsuzsánnának emlékezetében.
Az egymást váltó prédikátori sorsok változatosságából is inkább az tűnik elő, ami közös. Mindegyikük vívódása végső soron azonos a templomépítő Kopás lelki kínjával, s az olvasóéval is: „De olyan néma volt ez az Úr Isten”- olvassuk a regény talán legszebb mondatát. Az identitás megőrzése a prédikátori történetekben hitbéli szempontból fogalmazódik meg: a kegyelem, üdvözülés kérdéseként, s természetesen a kálvinista hitben való megmaradásként, megőrződésként. Pázmándy Gergely életének központi kérdése is –mikor gondolatban végigtekint családja múltján, a felvirágoztatott majorságon, a kézfogóra összegyűlt rokonságon- az értékőrzés: verses családtörténetbe fogna, hogy fogva tartsa, s az utódoknak örökül hagyja a múló időt. Németi prédikátor - hallva a bába múlt-idézését- gondolatban visszatér elődjéhez, Kopáshoz, s megfogalmazza mindnyáju/n/k közös kérdését: „Fájdalmak és örömök egy mondatnyira összezsugorított eszenciái elvesznek-e egykoron? /…/ lesz-e még eklézsia, amely őrzi, ember, aki olvassa, nép, amelyik még érti a szót?”
A regény címe, s alcíme –A hősök kora- többértelmű jelentéssel bír tehát: első szinten –és a szövegben többször megfogalmazva- az eteiekre vonatkozik, kik konokon, néhol kissé anakronisztikusan, de hűn védik területüket, kálvinista hitüket. A végső, minden történetszál által implikált jelentés azonban tágabb: konoknak lenni annyi, mint őrizni hagyományt, hitet, hazát, nemzetet, elszámolni a „felejtés bűneivel”, ahogy azt tette a Komáromból hazatérő Erdős, mikor érezte, „hamuvá hullottak össze gyermekkora történetei”.
Jakab-Köves Gyopárka minderről minden felesleges szótól és pátosztól mentesen ír, méghozzá olyan nyelven, mely több helyen a klasszikus modernség legnagyobb magyar alkotóit idézi. A szerző novelláskötetei után első regénye A konokok, várjuk a következőt.

Tar Patrícia