2013. december 1., vasárnap

Advent ablakai



Gyermekkoromban karácsonykor szívesen sétáltunk az utcánkban sötétedéskor. Lementünk a hosszú újsoron egészen a vasútig, aztán felkaptattunk a temetőig, és vissza. Vagy éppen az ellenkező irányban gyalogoltunk egyet a hidegben. Ezeknek a sétáknak legfőbb izgalma az volt, hány karácsonyfát tudunk összeszámolni út közben. Színes gömbök, égősorok fénye világított ki az utca felőli nappalikból, néhol az udvaron is állt egy-egy feldíszített fenyő. Volt, ahol redőny takarta a benti világot, de a legtöbb helyen megcsillant a színes fény. Kintről úgy tűnt, mindenütt meleg és béke honol, ahol a fények csillagként törnek meg.

Pedig az utca házai sok árnyat is rejtettek. Egyikben magány, másikban egy alkoholista családtag, a harmadikban betegség, a negyedikben házastársi perpatvar keserítette meg az ünnepnapokat is. A mi utcánkban sok emberi nyomorúság húzta meg magát a gondozott udvarok és házak belső szegleteiben. Bár az ablakokból kicsillámlott az a színes fény, és szükséget nem szenvedett senki, azért csak ott maradt a fájdalom minden ünnepnapon. Bőségesen megrakták az asztalokat, leves gőzölgött, pecsenyéken futott végig az aranyló zsírcsepp, és gazdag kalácsok, vajas torták készültek ilyenkor. Ám az egyik ház a magányé, a másik ház a betegségé, harmadik a kihűlt házastársi szereteté. Összekoccant odabent az üveg és a pohár. Valaki halkan, fojtottan sírt egy párnába rejtve fejét. Másutt hangos veszekedéssel zárult a vacsora. Egy, két, három, négy, öt ház, lefelé a dombon. A reménytelenség házai. A reménytelenség ablakai, megannyi talmi fénnyel.
Idén advent első vasárnapja éppen december 1-re esik. Aki készít adventi naptárat, pontosan 24-szer kell kinyitogatnia a zsákocskákat, kiscsizmákat, dobozkákat. Mi egyszer nagy műgonddal készítettünk egy házat, aminek minden ablaka nyitható és csukható volt. 24 ablak, mindegyik mögött valami, ami jót és csalódást is rejthet. 24 ablak, 24 várakozásteli pillanat.
Aki tudja, hogy Krisztus születése elválaszthatatlan a megdicsőült feltámadásától, az másképp várakozik adventban. Aki tudja, hogy a Megváltó és nem egy legendabeli kisgyermek, egy vásárbeli kis bábu születésnapját várjuk, az tudja, hogy nem varázslat a karácsony. Nézem az emberek várakozását, és nem értem, mi a fontos számukra Jézus születése napján. A díszekben, finom ételekben, ajándékokban átlényegített napok, mert azok elütnek a többitől? A gyermekkor igézete, mert akkor még úgymond minden szép volt? A magába szállás lehetősége, mert a zene andalít, a tévé pedig cukrozott, megható történeteket ont vég nélkül?
Aki tudja, hogy karácsony az emberré lett, közöttünk járt Megváltó születésnapja, annak advent mást jelent. Annak számára az év minden napja egy örök advent. Karácsony előtti várakozása nem önmagáért való. Nem az ajándékgyűjtésért, az újabb és újabb lakásdísz elkészítéséért. Nem a kilószám készített süteményekért. Az ember maga is egy ablak, vagy kisüt valami fény, vagy sötéten, ellenségesen hallgat a világban. A reménytelen házakból kimennek az emberek az utcára, sétálnak, nézelődnek. Be-bekukkantanak az ablakokon. Meglátják-e benne a Megváltás reménységét? Felfedezik-e azt a tiszta fényt, ami magától is ragyog, nem kell hozzá karácsonyfaégő és ledlámpa, kékesen villogó képernyő, vagy aromásított mécsesek lángja. Látható-e a mi ablakunkon a Megváltás üzenete, hogy minden emberi nyomorúság vigaszt talál? Kijön házából az a szerencsétlen, akit beterít a szomorúság, úgy érzi, megfojtja a házassága, nincs gyermeke, vagy anyagi gondok gyötrik. Kijön a házból, körülnéz, és csak reménytelenséget érez még karácsonykor is. Vajon be tudja-e őt vonni a mi ablakunk őt egy fénykörrel, ami megtanítja megérteni advent igazi üzenetét? Az örömöt, amely elrugaszkodik minden földi silányságtól, minden gyarlóságtól, minden nyomasztó árnytól? Az igazi szabadságot meglátja-e?
Nekem advent visszavonhatatlanul édesapám arcát idézi fel, amikor már a halál kapujában állt. Ez a magatehetetlen ember, akit hatvan évesen betegségében olyan lett, mint egy aggastyán, s aki nem tudott beszélni, képtelen volt önnön erejéből megmozdulni, izmai nem engedelmeskedtek akaratának: ez az ember meghallgatta imádságunkat. A fohász után már valójában elhagyta az emberi világot, szemét egy felettünk lévő pontra függesztette, s arcát átjárta a ragyogás. Nem volt ez már földi fény, valami több, és vigasztalóbb volt annál. A hazatalálás melegsége és felismerése, a sötétségből való kilépés felszabadult öröme. Számomra advent ezután mindig egyet jelent: áhítozni az után, hogy megláthassam Isten arcát.
Jakab-Köves Gyopárka
Forrás: Reformátusok Lapja