2013. szeptember 28., szombat

Pannon ősz

Derűs arcát mutatja az ősz, de már nem téveszt meg senkit. Elérkezett. A nap aranylóan süt, azzal a bágyadt, bölcs fénnyel, ami oly széppé teszi a dunántúli őszt. Sugarai bársonyos kontúrt rajzolnak a szőlő leveleire, s az árnyékban, ott a levelek és kacsok rejtekében opálosan törnek meg a gerezdeken.

A szőlő oly ősi kultúrnövényünk, hogy szinte időtelennek tűnik. A Dunántúl lankáin javában szüretelnek. Ilyenkor találkozik az ősi tudás és szakértelem a természet örök körforgásában. Mire megcsillan arany fényében, vagy vörös izzásában az újbor a pohárban, addig sokat kell vele foglalkozni, hozzáértés és odafigyelés nélkül élvezhetetlenné válik. Talán ezért is egyik legnemesebb nedűnk.
Édesapámnak a Bakonyalján volt szőlője. „Rettenetesnek” nevezte el fehérborát, utalva arra, hogy a termőhely adottságai messze elmaradtak a borvidékek ideális viszonyaitól. Hogy milyen volt a bor íze, nem tudom, nem kóstolhattam. De olyan rossz nem lehetett, jó magyar fajtákat vásárolt. A pince fönn a hegyen – a nevünket viselő hegyen -, a régiek nagy tudását hirdette. A földbe vájt járat elbírt magán egy házat, benn tölgyfahordókban ért a bor. A háború idején az a két pince, ami a hegyen volt, sokak számára menhelyet jelentett. Itt vészelték át a lányok és fiatal asszonyok az oroszok átvonulását. Később üresen állt, míg be nem költöztek a nemes tölgyfahordók, és a doh szagát átvette a gyümölcs és a penész különös keveréke. Szívesen szippantottam bele ebbe a mesélő illatba, amikor lementem a hűvös helyiségbe.
Azóta megtanultam tisztelni azokat, akik a bort készítik. Én csak néha kóstolok bele, egy-egy cseppet forgatva számban. De fölismerem ízéről a hordóban tároltat, s tudom azt is, melyiket készítették óriási üzemi alumíniumtárolókban, hogy aztán különleges eljárással üde pezsgése megmaradjon. Tudom, mit jelent az igazi íz, s mikor kerül bele cukor, vagy idegen aroma. Fanyar kékfrankos, a kökényre emlékeztető száraz vörös fajták, üdítő rizling, savanykás ezerjó, harmonikus balatoni borok, és a filoxéravészt átvészelő juhfark – mennyi csodát kínál a pannon táj! A bor ízén túl azt a kultúrtájat, amit generációról-generációra örökítettek át őseink fiaikra és azok fiaira. Így ősszel halkan visszhangzik domboldalainkon az egykori jókedvű kacagás. Szüretelők hangja, akik a munka fáradságát feledve örültek az ősz áldásainak, a puttonyokba gyűlő formás fürtöknek, a kádban hullámzó masszának, amiből csuprukkal jót merhettek. Az illatos must édes és zamatos volt.
Évszázadok öröme csillan meg a napfényben, ahogy leszedem házunk mögött a nehéz gerezdet. Óvatosan kell kiügyeskedni a háló közül: a városi rigók nem kérdezik, szabad-e enni belőle. Ezért aztán letakarjuk előlük. Ad még elég ínyencséget a kert a madaraknak. Mi pedig örülhetünk a tőke ajándékának, s az év egyik legszebb időszakának. Az ősznek, ennek a finom, bölcs ragyogásnak.



Megjelent a Szombathelyi7-ben. Itt a "vágatlan", teljes szöveg olvasható.