2013. szeptember 26., csütörtök

Morfondírok

Lekerültek az internetről a Morfondírok, ez a különös rovat, ami a Reformátusok Lapjában jelent meg éveken át. Az alábbiakban olvashatóak saját morfondírjaim.



Nyikita Ivanics

„Bajba kerülhet az, aki nem tudja igazolni a kertjében nyíló hóvirág eredetét.”
Magyar Rádió Krónika című műsora

            Nyikita Ivanics felhúzta gumicsizmáját, kezébe vette a kapát. Mély sóhajtás kíséretében kiment a ház mögé. Ott nyíltak a hálószoba ablaka alatt a különféle virágai, a fehér, hattyúbókolású hóvirág, a fű között megbújó, szendén pislogó, ám annál illatosabb ibolya, és a harsány, vidám jácint. Nyikita Ivanics nem emlékezett rá, hogy miként kerültek ide, a zsenge fű közé a virágok, már gyermekkorában itt nyíltak minden tavasszal. Bizonyosan valami erdei boszorkány hozhatta ide, a sötét, szagos földbe a jelentéktelen hagymáikat.
            Nyikita Ivanics nagyokat vágott a földbe a kapával, nem kímélte a virágok hagymáit, kettészelte az éles vas lent a földben őket, szétmarcangolta a nedvdús szárakat is, barna sebeket ejtett a leveleken és a szirmokon, folyt a barna virágvér a fehér, sárga, lila és rózsaszín lágy szirmokon, beszennyezve a mélyen bújó sárga virágport.
Nyikita Ivanics végül leeresztette a kapát, megnézte, mit végzett. Megállapította, hogy nem végzett félmunkát. Végül keze fejével letörölte záporozó könnyeit az arcáról.
            A hivatalos ember, az apparatcsik nem sokkal ezután érkezett. Nyikita Ivanics sűrű hajlongások közepette fogadta, mire az apparatcsik válaszul magas orra méltóságából hangos szippantással visszaszívta orra váladékát, s némi utálattal letekintett az előtte hajlongó öregemberre.  Végül végigpásztázta tekintetével a konyhát, s amint felfedezte a kis ajtót, azonnal a kamra felé indult.
- Hát itt rejtegeted a dolgaidat! – mondta felháborodott rosszallással.
- Csak néhány csuprocska, bögrécske, galambocskám, lelkecském. Én magam készítettem a hosszú téli hónapokra, hogy legyen mit ennem, míg el nem lát az erdő bogyóval, gombával.
Az apparatcsik összehúzott szemöldökkel végigjáratta szemét a lekváros csuprokon, megtört mázú, és itt-ott csempe edényeken.
- Már tavasz van – mondta aztán tagoltan, lassan. – Mire kell neked, öreg, ez a sok lekvár?
- Jaj, lelkem, jaj, galambocskám! Hát ennyi még megmaradt. De te is tudod, drága apácskám, hogy még nem terem gyümölcs odakint. Nincs még mit összegyűjtenem.
- Fizettél rá kövedéki adót, he, öreg?
- Hogy mit?
- Kövedéki adót. A lekvár kövedéki adóköteles.
- Jaj, galambocskám. Én a magam kezével gyűjtöttem a bogyókat, szamócát, a szedret, a bodzát. Itt, itt a tűz fölött főztem meg. Itt is eszem meg. Nem értek én ezekhez az úri dolgokhoz.
- Kövedéki adót fizettél? – mordult fel türelmetlenül az apparatcsik.
- Nem – suttogta megszégyenülten Nyikita Ivanics.
- Látod? – Az apparatcsik sóhajtott, mintha azt mondaná: javíthatatlanok vagytok ti mind. Nem értitek, mi jár az államnak. – Az únyió szabályai előírják.
Nyikita Ivanics sűrűn bólogatni kezdett, mint aki érti, és remélte, hogy egyetértése megnyugtatja az apparatcsikot.
Az apparatcsik papírt és ceruzát vett elő. A ceruza végét megnyálazta, aztán hosszan írt a papírra. Végül Nyikita Ivanics orra alá dugta.
- Itt írd alá, öreg.
Nyikita Ivanics remegő kézzel nagy suta ujjai közé csippentette a vékony grafitot, aztán lassan, óvatosan egy X-et tett a mutatott helyre.
- 50 szoljankát kell befizetned minden egyes üveg után. Az összesen 750 szoljanka. Egy héten belül. Az engedély nélkül tartott lekvárjaidat lefoglalom.
Az apparatcsik elkezdte kihordani a kordéjába a csuprokat és bögréket. Nyikita Ivanics kétségbeesve futott mellette, kezét tördelte, és összefüggéstelenül rimánkodott. Az apparatcsik egyszerre három-négy csuprot is tartott a kezében, s egyik-másik lehullott a földre. Tompán koppant a tapasztott földön, kemény, nagy darabokra hullott az edény, a vörös massza meg ráérősen folyt a földre. Az apparatcsik szitkozódva tapodott a kifolyt lekvárban, s mérgelődött, mert talpára cuppogva ragadt az édes gyümölcsös főzet.
Végül kiürítette a kicsiny éléskamrát. Arca szigorú és fáradt volt, ahogy odafordult Nyikita Ivanics felé.
- Na, öreg. Most lássuk a kertet!

Tankok
„Hol zsarnokság van,
ott zsarnokság van
nemcsak a puskacsőben,
nemcsak a börtönökben…”
Illyés Gyula

            A gyermek nyugtalanul hánykolódott álmában, lábával rúgta, szinte kaparta az ágy végét. Időnként elindult egy kiáltás a torkából, ami aztán végül halk nyögéssé vált, amint torkában szorult. Odalenn, a ház előtti országúton szovjet tankok és teherautók konvoja dübörgött az éjszakában.
            Tudta, hogy ezek a fekete, komor, a gázolaj szagába burkolózott járművek csak mennek: ez a dolguk, hogy éjjelente belezúgják magukat az emberek álmaiba. Másnap a pék felesége a kiflit úgy adja a gyerek kezébe az apró műhelyben, hogy agyában tudja még a fekete, halálmosolyú tankokat. A tanító bácsi úgy borzolja össze egyre gyérülő haját a feje búbján, hogy a tankok hernyótalpát lássa bele a bekíváncsiskodó párttitkár mosolyába, s ettől aztán még idegesebb lesz a rendetlenkedő osztályra, zavartan köhécsel a pártember felé. Apu pedig hazajön délután, s nem hajlandó mesélni a nagyapáról. Szemében mintha egy döccenve guruló, mászó tank árnya sötétlene.
            Álmában tudja a gyermek, hogy menekülni kell. Mit keres hát mégis odakint, az országút mellett? Nem érzi, de tudja, hogy pizsamáján keresztülfúj az érdes, hűvös szél. És már jönnek. Alakjuk fenyegetően megnőtt, megnyúlt, szinte elérik az alacsony, súlyosan fekete égboltot. A teherautók sivítva gyorsítanak be a ház előtt, száguldanak le a dombon, lefelé, lefelé a mélységbe. Utánuk jön a tank. Hosszú ágyú mutat előrefelé ablaktalan, zárt vasszerkezetéből. Lánctalpai óriásiak, mindent maguk alá gyűrnek. Már szinte hallja, ahogy a gép maga alatt összezúzza az út melletti csemetefákat, s azok csikorognak, zizegnek, mintha sírnának. Jeges izzadtság üt ki hátán. A tank felé tart. Őfelé görög ez a feltartóztathatatlannak látszó, rengeteg vaslap. Menekülni kell! Nem lehet, hogy felfalja ez az arctalan vasszörny! Halálfélelemben húzódik össze.  A kerítés alján, ott a betonaljzatban van egy kis beszögellés, oda kell bepréselnie magát. Érzi, hogy teste már nem nagyobb egy fűszálnál. Összehúzódik, kisebb már a fűszálnál, megbújik a kerítés aljában, és hallja, ahogy dübörög mellette a tank…
            Felriad, megborzong a hideg izzadtságtól. A tank. Mintha apja emlékeiből éledt volna fel. A tank, ami egy késő őszi napon rohant az akkor kilenc éves fiú felé. Az apa, aki akkor még akkora volt csak, mint most fia, tudta, hogy azok a beözönlött szovjet katonák dühösek, szívesebben nem lennének itt, a nyugati határvidéken, ahol emberek áradnak át a határon a boldogabbnak látszó jövő felé. Igen, azok a kerek, cipóképű katonák dühösek, s ezért nem sajnálnak gyermeket, anyát, öreget, fiat és apát. Azon a késő őszi napon a kilenc éves fiú a halált várja a szűk utcában felé robogó tankban. S amikor tudatáig eljut, hogy most meghal, a kovácsműhelyből kinyúl egy erős férfikéz, mint Isten karja, s beemeli a fiút a műhelybe.
            A gyermek hallja még lent az éjszakánként menetrendszerűen feldübörgő, csörömpölő, morajló katonai konvoj hangját. Nem érti sem ezt a vonulást, sem a régi késő őszi nap dühödt katonáit. Senki nem is magyarázza el neki, mert az igazság veszélyes, jobb nem beszélni róla. Inkább össze kell zsugorodni egy fűszállá. Mert az emberek agyában ott dübörögnek a tankok sötét árnyai.

Ádvent kukazsákkal


            Kissné Nagy, vagy Nagyné Kiss – a történetünk szempontjából ez nem is fontos, - szóval Kissné gyomra összeugrott a karácsonyi girlandok, és az üvegdíszeken végigfutó ezüstös ragyogás láttán. A hangszórókból lebutított női hangok folyton azt szajkózták, „szeretet”, „szeretet”. Kissné lázasan számolgatott magában: menyi pénzbe kerül neki ez a szeretet? Mennyi pénzt szánjon a szeretetre? Végül nagyvonalú, szinte pazarló volt, és nagy rakás pénzt költött rá.
A várost amúgy ellepték az angyalok. Pirosak, kékek, arany vagy ezüst színűek, selyemből, zsákvászonból, bársonyból, plüssből. Cérnaszemük csodálkozva meredt – a semmibe…
Kissné hallotta, hogy a karácsonyi vásár forgatagában a mellette álló fiatalasszony aranyhajat kér az elgyötört, átfagyott árustól. „Csak kék van.” „Kék?!” – csattant fel a nő hangja, mielőtt elkáromkodta magát. „Arany kellett volna.”
A hangszórókból üvöltött a „szeretet”. Kissné nyugtalankodott, vajon nem lesz-e kevés, amit vásárolt.
Éjszaka rosszul aludt, aztán fel is riadt álmából. Mindjárt itt a karácsony, addigra mindennel el kell készülnöm – gondolta. Felkelt és álmosan kitámolygott a hálószobából.
Először azt hitte, betörő áll az ablak előtt. Az utcai lámpákban megszínesedett éjszakai ég elé sötét sziluettet vetett valami. Rémülettől vibráló idegekkel szinte öntudatlanul jutott el a villanykapcsolóig. A lámpa fényétől először elvakult, aztán elétárult az elképesztő látvány: egy karácsonyfa a szobában. Alatta barna papírba csomagolt idegen ajándékok. Karácsonyfa, amikor még meg sem vették a fát. Díszek, amiket még nem látott, alma, gyertya, dió, ócskaságok. Ajándékok, amikről nem tudott, durva, régimódi csomagolópapírban. S a szobában valami furcsa, fényes por. Csillám. Fénye néha elakadt a lámpa világában. Furcsa csillámló por mindenütt, az ember szinte irányítani tudta áramló lebegését, szálldosását a sűrű porfellegnek. Hol örvénylett sejtelmesen, hol állt csöndesen, puhán. És ez az erős fenyőillat! Egy idegen fenyő, idegen ajándékokkal.
Kissné megborzongott a hidegtől. Rájött, hogy a lábujja hegyéig fázik mindene, s ekkor vette észre, hogy az ablak résnyire nyitva állt. Mielőtt becsukta volna, kinézett az éjszakába. Valaki bemászott volna az ablakon? A negyedikre? Létra, helikopter, vagy hegymászó-felszerelés nélkül aligha. Kissné az ablakon át csak a sötét eget látta, s valami csillámló hosszú csíkot, ezüstösen pislogót, mintha a szobából kifelé vezetne az a furcsa csillámfelhő.
Kissné dühödten becsukta az ablakot. Egy pillanatig sem habozott. Úgy, ahogy volt, hálóingben elővett egy nagy kukazsákot, mélyfeketetét, és mérgesen dohogva letépdeste a díszeket a fáról, bele a zsákba. Az almákra, gyertyákra rádobálta a csúnya barna papírba csomagolt ismeretlen tárgyakat. Végül fogta a lekopaszított fát, és kihúzta a lakásból, ki egészen a folyosó közepére, minél messzebb kerüljön. Csak ne is lássa.
- Most takaríthatok fel – acsarkodott magában, és karjával dühödten lendített egyet a csilllámló porral teli, még fenyőillatú levegőben.

A közhely-generátor
„Tudom, hogy közhely, de…”

            Kemm Elek feltaláló úgy vélte, hamarosan szabadalmaztatásra kész új gépe, a frázis-gép. Ez egy (természetesen műanyagból készült) kedves női fejjel ellátott, alul vas-szerkezet volt, a fej alatt nem test, hanem lemezekből és gombokból álló szekrény következett. A fej behízelgő női hangon a helyzethez legtalálóbb frázisokat mondta ki. Gyönyörűség volt hallani műgumi szájából a szentenciákat, mint „munka után édes a pihenés”, vagy „az élet nem habostorta”. Tudott aktuális, rendkívül időszerű fordulatokat is, mint „ma már tanulni kell folyamatosan, kell a papír”, vagy „ebben a gazdasági helyzetben…”. A feltaláló büszke volt arra a befejezésre sem szoruló, mert bármivel behelyettesíthető mondatra, hogy „én azt gondolom, ebben az erkölcsi válságban, amiben vagyunk…”. Kemm úr érezte, ez a gép élete főműve.
            Egy forró nyári napon aztán a gép rendetlenkedni kezdett. Rögtön a feltaláló korai reggelije után. Kemm úr bekapcsolta, s várta, hogy a gép szép értelmesen azzal kezdje, „ki korán kel, aranyat lel”. Ehelyett a következő mondat hagyta el szürkéspiros műgumi ajkát: „munka alatt éhes a pihenés”. A mester azt hitte, rosszul hall, de akkor a gép elkezdett hadobázni. „Állítsátok meg a világot, ki akarok szállni.”, szólt, majd „a lelkem úgy kavarog, mint egy NDK gyártmányú centrifuga”. Kemm úr, a feltaláló mérgelődött, lekapcsolta a gépet. Kinyitotta a gépszekrényt, s vékony csavarhúzóival matatni kezdett a gép belsejében, valahol a fej alatt, a bal oldalon. A műhelybe a nyitott bádogajtón keresztül betört egy aranycsíkos napsugár. Megrészegedett por kavargott benne, s ebben a kavargásba beszállt kívülről egy kis szárnyas apróság. Még mielőtt Kemm Elek észrevehette volna, egyenesen berepült a gép nyitott ajtajánál a gép belsejébe, ott, bal oldalon, ahol másnak a szíve van.
            A feltaláló szórakozottan bólogatott, becsukta a gépszekrényt, s újra bekapcsolta a frázis-gépet. A gép először is sóhajtott, nem mélyen és szomorúan, hanem felszabadultan, mint aki dohos szobából kilép a hegyvidéki, fenyőillatú, szikrázóan tiszta levegőre. Sóhajtott, s azt mondta egészen érthetően, „az Úr pedig a Lélek, és ahol az Úrnak Lelke, ott a szabadság”. A feltaláló rosszindulatúan füttyentett erre, mire a gép folytatta: „És megismeritek az igazságot, és az igazság szabadokká tesz titeket”. S felszabadultan, boldogan zengte a szebbnél szebb szavakat. Kemm Elek ordibált, a haját tépte, csúnyákat mondott, s közben próbálta leállítani a gépet. De sem leállítani nem tudta, sem kinyitni a gépszekrényt. Mintha beragadt volna. A feltaláló fejére evangéliumi igazságok záporoztak. Kemm úr erre dühös csúnyaságokat felelt (mindig is ateista volt), „hallgass, te roncstömeg”, meg „ilyen elvont maszlagot, megbolondultál”. A gép boldogan felnevetett. „Mert a keresztről való beszéd bolondság ugyan azoknak, akik elvesznek, de nekünk, kik megtartatunk, Istennek ereje”. A feltaláló szitkozódva feszegette a gépszekrény ajtaját, izzadt tar koponyája, megfeszültek petyhüdt izmai, kidagadtak lila erei. A gép megittasodva folytatta: „nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené”. Kemm Elek hisztérikusan ütni kezdte a bádogalkotmányt, lábával dühödten rugdalta, fogát úgy csikorgatta, mint egy berozsdásodott fogaskerék. A gép néha nyögött a rúgások és ütések alatt, de folytatta tovább töretlenül a beszédet. A feltaláló hörgött, s kalapáccsal vert az alkotmányra. Erre a gép szinte énekelve, valami földöntúli gyönyörű hangon felkiáltott: „akik az Úrban bíznak, erejök megújul, szárnyra kelnek, mint a saskeselyűk”. S valóban, mintha szárnyat növesztett volna, lassan, óvatosan felemelkedett a levegőbe. Bádogteste percről percre áttetszőbbé vált, mint leheletfinom selyem, suhogott a levegőben. Egyre gyorsabb lett lebegése, s finoman, lágyan kilengett, kisuhogott a fénytelenné vált műhelyből.
            Kemm Elek értetlenül, bambán állt, kezében egy vaskos kalapács. Nem értette. Ő csak a mechanikához értett. Önmaga megnyugtatására felnyögött: „A tudás hatalom. A tudomány fejlődésében nincs megállás.” A frázis-gép kihűlt helyére dobta a kalapácsot, s mivel nem volt már gép, ami kimondja a gondolkodásmentes áligazságot, üvöltve kiáltotta. „Ami nem megy, azt ne erőltessük. A kutya ugat, a karaván halad.” És utolsó szusszanással hozzátette: „Ami elromolhat, el is romlik.” De nem volt biztos benne, hogy legyőzte az ismeretlent.

Galatea
„A nép lázad, mert nincs kenyere.” „Akkor egyen kalácsot!”
Marie-Antoinette-nek tulajdonított aranyköpés


            Pere Mártonné, uralkodói nevén Galatea királynő egy kis uzsonnával kedveskedett gyermekeinek a kertben, a fenyőfák árnyékában, mielőtt nekikezdenének a tanulásnak. Meglepetés-tojást hozott a kiskirályoknak, azt a fajtát, amit nyáron is kitűnően lehet fogyasztani, mert amúgy is krém, és nem csoki. A tojás műanyag burkát feltörve szétszedték a polietilén belső fóliát, majd először kibontották az apró műanyag játékot. Csak ezután ették meg a tojás belsejében elhelyezett műanyag kanál segítségével a krémes masszát, két falásnyi is lehetett tán. Galatea királynő megállapította, lám, milyen finomat lehet készíteni glükóz-szirup, savókészítmény elegyítésével, ha egy csipetnyi nátrium, de (!) hidrogén-karbonáttal felturbósítjuk. Végül összeszedte a szemetet, kétszer fordult a kukáig meg vissza, mire az összes műanyag tojáshéjat, s egyéb tartozékokat letakarította. A papírszemetet lefújta a szél, azt elfelejtette felvenni, de az egyik királyfi gyors mozdulattal a bokrok alá rugdalta őket.
- Most pedig tanuljunk, gyerekek! Tudjátok, nektek is alaposan fel kell készülnötök az uralkodásra – kezdte Galatea királynő az órát. Az volt az elve, hogy elméletben alaposan ki kell képezni a leendő uralkodókat, akkor nem lesz semmi gond. Amíg a gyermekek elhelyezkedtek székükön, Galatea végigszántott ujjaival gondosan belakkozott frizuráján.
A szokásos bemelegítő kérdések (hány égtáj van? hány felett uralkodunk mi?) jött a kérdések nagyágyúja.
- Ki tett minket uralkodóvá? – kérdezte Galatea, s mivel szeretett fennkölten fogalmazni, még hozzátette: - Mi adja uralkodásunk legitimációját?
- Isten, aki elrendelte, hogy hajtsuk az egész földet birodalmunk alá – darálták egymással vetélkedve a kiskirályok, miközben egyikőjük széttaposta maga alatt a hangyabolyt.
- Kik a mi alattvalóink?
- A tenger halai, az ég madarai, és a földön csúszó-mászó mindenféle állatok – felelték szinte kiáltva a kiskirályok, s másikójuk nagyot rúgott a lábához dörgölőző macskába.
Az óra következő részében Galatea visszakérdezte még, mivel lehetnek jó uralkodók (jelen kell lenni a birodalmunkban), és rákérdezett a magasztos uralkodói hivatás néhány bevált módszerére (oszd meg és uralkodj; a kecske is jóllakjon, a káposzta is maradjon).
Közben hazaérkezett Pere Márton, uralkodói nevén Pán király. 5500 köbcentis terepjáróját leállította a gyepen. Jóllehet hivatala, ahonnan az uralkodását végezte, két házzal arrébb állt, de nem szívesen ment terepjárója nélkül. Hogy nézne az ki, ha a király megizzadna? A dezodorral mennyi fölösleges bután,  izobután, propán és benzil benzoát fogyna és szállna a levegőbe! Így gondolkodott Pán király. Ebből is látható, milyen környezettudatos uralkodó volt ő.
A kiskirályok felettébb megörültek, hogy apjuk hazaérkezett, s ezért cigánykerekeket hánytak – volna, ha nem lettek volna egyhén túlsúlyosak. Így csak ugrabugráltak, és lázas sietséggel kivették Pán király 5500 köbcentis terepjárójából az ott közel ötven fokosra felmelegedett üdítőt. A polietilén palackból a fekete színű folyadék mint forró láva tört ki, az apró fekete cseppek szikráztak és szivárványszínűvé váltak a napsütésben. Mindenki visított a gyönyörűségtől, a sajnálatos csupán annyi volt, hogy a kiskirályok szomjának oltására a palackból a víz, fruktóz-glükózszirup és CO2 szerencsés elegyéből csak a fele mennyiség maradt meg.
Odabent a házban felmelegítették az ebédet. Ma védőgázas fóliába csomagolt némi aromával ízesített emulgeálószert és tartósítószert ettek. Ebéd után Galatea királynő a kert végében fáradt olajat áldozott a halmokon, majd lepihentek. A szép nap koronázásaképpen Pán király kivitte a fiúkat uralkodásuk igazi helyszínére, a természetbe, az erdő szélére motorcross-versenyre. Éjszaka is orrukban volt a benzingőz tömény szaga, ami oly édessé tette az élményt. A kiskirályok ujjongva érezték át uralkodásuk felelősségét álmukban, s elhatározták, hogy ügyeiket maguk is versenymotoron ülve végzik eztán.


Ádventi morfondír
„Koldusok jajdítják tele a várost,
Jézust keresik délelőtt, délben.
Ott rohad a szalma és vérben a jászol.”
Vári Fábián László
„Ezek még Jézust is eltaposnák”, zokogott fel bennem a szörnyű látomás, ahogy kiértünk a tömegből. Fő téri látványosság, Guiness-rekodra áhítozó gyertya, óriás ádventi koszorú. S közben kíméletlenül nyomuló emberek, mert kell a kép a mobilba, jóllehet semmi mást nem látni, mint fejek fölött egy vastag kanócon a lángot. Mi babakocsistul, gyermekeimmel beszorultunk valahol a tömeg közepén, s a nagyobbak már a babakocsi kerekén állnak, mert oldalról és hátulról egyre jobban tuszakodnak, nyomakodnak felnőtt emberek. Legkisebb fiam a babakocsi egyre inkább leárnyékolt, levegőtlen belsejéből pislog fel, tekintetében értetlen ártatlanság. És ahogy továbbra is figyelmetlenül lökdösnek minket, s azzal a pillantással nyomakodnak el mellettünk, hogy „mit keresnek ezek itt?”, felsejlik előttem a borzalmas kép, az újszülött Megváltó, a védtelen ártatlanság, az egyedüli reménység ígéretét önmagában hordozó Fiú, akit kíméletlenül, tettét fel sem fogva tapossa halálra a ma embere. Miért? Elcsépelt közhely, hogy Jézust felcseréljük a talmi díszekkel, az ajándékokkal, a gyertyafényes hangulattal. Többről van szó. Annak, aki képes Jézust felcserélni az ajándékozás ünnepével, annak számára Jézus valóban csak egy szalmabábú a szalma-betlehemből, annak szívébe soha nem is költözött bele a Megváltás felszabadító hite. Akinek számára karácsony fontosabb, mint húsvét, az kizárólag egy emberi vígasságot ünnepel meg. A Jézust szalmabábúként eltiprók tömegével élnek körülöttünk, az üres lélekkel ájtatos ábrázatot felöltők maguk teszik hiteltelenné igazi keresztyén ünneplésünket.
Vajon ki találta ki, hogy karácsony a szeretet ünnepe? Mert az igaz, hogy Isten szeretete játssza benne a főszerepet, de ily módon nevezhetnénk húsvétot és pünkösdöt is a szeretet ünnepének, hiszen mindkettő Isten végtelen szeretetének megnyilvánulását hirdeti. A tömeg, amely egymást tapossa, érzéketlenül hallgatja a hangosbemondón az értéktelenségig szajkózott szót: „szeretet”, „szeretet”. Ugyan kinek a szeretete? Istenre gondolunk, vagy magunkra? Jól tudjuk, ünneplésünk gyakorlata inkább az önszeretet, és a majom-szeretet szintjére silányítja le karácsonyt.
Az első adventi vasárnap után egy hétig komor, szomorú gondolatokat emésztgettem magamban. Tudtam, ez a katarzis is jó valamire: azonnal beláttatta velem, hogy így nem szabad. A sírásba csorduló kétségbeesés kellett ahhoz, hogy saját lelki adventom, ez a felkészülés és várakozás az elmélyülés, a lelki tisztulás jegyében teljen, és ne a díszítő felszínesség sekélyes örömében élje ki magát.
Az Úr Isten bölcsebb és humorosabb, mint azt a csalódott ember gondolná. Mert amíg dolgoztak bennem a nehéz érzések, egyre azon töprengtem, hogyan fogalmazhatnám meg minél kíméletlenebbül megvetésemet a tömeg iránt. Egy héten keresztül ezzel feküdtem és ezzel keltem. És a Mindenható mit tett? Szervizbe juttatta számítógépemet. Az egy naposra tervezett alkatrész-csere egy hétig tartott. S az első adventi hét után egyszerre csak megszólalt a templomban az Ige. „Nem késik el az ígérettel az Úr, mint némelyek késedelemnek tartják; hanem hosszan tűr érettünk, nem akarván, hogy némelyek elvesszenek, hanem hogy mindenki megtérésre jusson.” (1Pét 3,9). A hitetlen, befolyásolható tömeg önmagában véve ijesztő, de senkit nem szabad elvetnünk, mert egyen-egyen mindenkiben meg van a megtérés lehetősége. S ez a mostani advent legszebb üzenete, hogy emberileg nézve nem tudjuk elképzelni a tolongó szeretetlen emberek hitre jutását, de Isten bölcsessége igaz reménységet ad rá.


Heródesek ideje

„Ekkor Heródes látván, hogy a bölcsek megcsúfolták őt, szerfölött felháborodék, és kiküldvén, megölete Bethlehemben és annak egész környékén minden gyermeket, két esztendőstől és azon alól, az idő szerint, a melyet szorgalmasan tudakolt a bölcsektől. Ekkor teljesedék be, a mit Jerémiás próféta mondott, a midőn így szólt: Szó hallatszott Rámában: Sírás-rívás, és sok keserves jajgatás. Rákhel siratta az ő fiait és nem akart megvígasztaltatni, mert nincsenek.”
Mt. 2,16-18

Beszlán. Ez jutott eszembe ma reggel – ki tudja már milyen gondolattársítás kapcsán. A túszdráma idején, vagy két hétig szabályosan betege voltam a hallottaknak, amikor is több száz gyerek és felnőtt egy iskolába zártan átélte a rettegés és a kegyetlenség poklait. Gyermekek halála mai gondolkodásunk szerint mindig megrázóbbnak tűnik, mint a felnőtteké, mégpedig azért, mert egy gyermek még annyira sem tudja magát megvédeni sem fizikailag, sem szellemileg, érzelmileg, mint egy felnőtt. A gyermekek épsége, jóléte a mi felelősségünk, halálukban gondoskodásunk kudarcát látjuk, a „nem tettem meg mindent az érdekében” kínját. Azonban a beszláni tragédia nem csupán egy sajnálatos esemény volt, ahol tömegével hullottak az emberek: ha eddig még nem volt elég figyelmeztető jel a számunkra, hát most megkaptuk, egy világ érthette (volna) meg, hogy csalóka biztonságérzésünk délibáb, a jövő fenyegető árnyakkal ijeszteget minket. Nem csupán a civilizált világ és a terrorizmus harcának elmérgesedéséről van itt szó, nem csupán arról, hogy a terroristák túlléptek azokon a határokon, amiket még egy kegyetlenebb gyilkos is betart, nem is csak a távoli kaukázusi népek csip-csup összecsapásai, valamint az orosz hatóságok emberáldozati gyakorlatáról van szó. A beszláni túszok tragédiája azt mutatta meg, amit a kétezer évvel ezelőtti betlehemi gyermekgyilkosság infernója: a világ, a sátáni világ áll szemben Isten népével, s nevezhetjük most a mi esetünkben ezt az iszlám szélsőségesek és a keresztyénség, vagy netán a Krisztus és az Antikrisztus szembenállásának is. A fenyegetettség nem elvi síkon jelentkezik: a jövő arra mutat (adja Isten, hogy ne így legyen!), hogy utódaink legfőbb gondjává ez a harc lép elő.
Miért következett be annak idején a betlehemi gyermekgyilkosság? Mert volt egyetlen egy ember –Heródes -, aki úgy érezte, hatalmában ingathatja meg egy újabb király-jelölt. Mi mozgatta őt? Egyéni hatalomvágy, becsvágy, hiúság, egyéni érdek, mohóság, rövidlátóság, kegyetlenség, erkölcstelenség, felelőtlenség. A betlehemi gyermekgyilkosság elkerülhető lett volna, ha nem Heródes ül a trónon, hanem olyan  spirituálisan, lelkileg gazdag ember, mint amilyenek a napkeleti bölcsek, vagy a Jézus jászla elé járuló pásztorok voltak. Ma ki járulna Jézus jászla elé? És ki lenne az, aki ártatlanokat, a jövőt áldozná fel pillanatnyi érdekei miatt? Kegyetlenül hangzik a sarkítás, azonban fel kell tenni a kérdést: mai vezetőink, országunkért, vagy Európáért felelős vezetőink valóban felelősen viselkednek-e, abban a tudatban, hogy Isten előtt kell elszámolniuk tetteikkel, a kapott hatalmukról és befolyásukról úgy tudnak elszámolni gazdájuk előtt, mint a példázatbeli jó szolgák a kapott tálentumokról, vagy pedig percemberekként pillanatnyi érdekeik, hiúságuk, önzésük, rövidlátóságuk irányítja őket? Nézetem szerint a nyugat-európai vezetők többsége, valamint országunk jelenlegi politikai vezetése könnyűnek találtatik ebből a szempontból. Nem hogy Isten előtti felelősségük tudatában cselekednének, de még olyan kategóriákat sem lehet rájuk alkalmazni, mint erkölcs, pedig ez utóbbi is egy gyengécske etikai ismérv, tudjuk, hogy a Bíró előtt ennél többel kell megállnunk. Sőt, mi több, jelenleg olyan személy kormányozza hajónkat ezen az egyre hullámzóbb tengeren, amely saját kijelentései és életútja tanúsága szerint még csak köszönő viszonyban sem áll az erkölccsel. A nép egy része, - ami inkább tömeg, mint nemzet - bamba vigyorral tapsol ehhez, hiszen saját lezüllött erkölcsiségének, szellemi és lelki nihiljének leképezését látja benne, s közben boldogan csahol minden egyes odavetett koncra, hiszen tovább nem lát.
Mi meddig látunk? Hagyjuk-e veszni a jövőt, utolsó emberségünket, hagyjuk-e, hogy mi is percemberekké váljunk, akik belesodródnak későbbi kataklizmákba, akik rövidlátóságuk folytán veszélyeztetik utódaik biztonságát, boldogságát, és egyben saját lelki üdvüket is? Vagy pedig bölcsek próbálunk maradni ebben az ördögi, hívságokban, anyagiakban tetszelgő világban, és semmi másra nem tekintünk, mint a betlehemi csillagra? Vegyük észre, hogy a karácsonyi történet nem az a szentimentális betlehemi jelenet, ami abban fullad ki, hogy szeressük egymást, legalább az ajándékozás szintjén. A betlehemi történés az ÉLET és a HALÁL harca volt, és maradt mostanáig.

Cédulás morfondír

„A cédulát kutyafuttában firkantotta, miközben az Egy szörnyűséges sajt vallomásai című munkáját írta, elképesztő filozófiai jelentőségű művét, melyben nemcsak azt bizonyította be, hogy Kant tévedett a világmindenséget illetően, hanem azt is, hogy adós maradt a lakbérrel.”
(Woody Allen)

Mágikusan vonz a fehér papír látványa. Ha valami jelentősebb dolog megírásába fogok, előtte felkészülök új, tiszta, szűz füzettel, még használatlan tollal. Elképzelem, milyen jó lesz, ahogy a toll puha vége szinte magától fut végig a papíron, elképzelem kezeim mozgását, a tétova, első vonalaktól és hurkoktól a lendületes, gyors írásig, a gondolatoktól csak úgy kiabáló szünetekig, amíg a toll a papír fölött várakozik, mint egy vadászkutya, aztán az újabb lendület, az újabb sorok. Elképzelem, felkészülök, leülök a füzettel, a tollal. Ebben a pillanatban a gondolatok elfoglalják a látvány helyét, a tollam többé nem íróeszköz, inkább felvevő, amely a fejemben összeálló mondatokat rögzíti és megőrzi. Lényegtelennek látszik a füzet és a toll milyensége, elveszti jelentőségét az anyag, az ember szeme nem a gyarapodó betűhalmazokat, hanem a képpé, rendszerré, életté váló gondolatokat látja. Különös érzés aztán végül letenni a tollat és a füzetet, ami ugyan csak fehér és kék papír, egy személytelen, tompa tárgy, de benne mégis ott rejtőzik a szellem munkája, a lélek, az ész és a tudat egyedi és megismételhetetlen terméke.
Persze, lehet írni másra is. Lehet írni jegyzettömbből kitépett szív alakú, színes vagy állatmintás papírdarabkákra. Írni lehet újság margójára, postai bélyegzős, feltépett borítékra, alig használt, még épp csak zsírpecsétes szalvétára, szakácskönyv víztől kissé hólyagosra száradt utolsó oldalára, barna kávéfilterre, vásárláskor kapott blokkra, gyógyszeres doboz letépett fülére. Folytathatnánk a legelképesztőbb példákkal. A lényeg ugyanaz: a cetlik, a letépett papírdarabok, a kuka alján végző fecnik nem alkalmasak rá, hogy nagy dolgokat hagyjunk hátra rajtuk. Az életművét senki nem zsírpapírra fogja megírni.
Nemrég felhívott egy ismerősöm és kétségbeesve kért, szeretné, ha beszélgetnénk, mert én vagyok az egyetlen az ismeretségi körében, akinek még ép és egészséges az értékrendje. Nem csoda, hogy szorongással vegyes várakozással fogadtam, s ő rögtön „kipakolt”, lerakta előttem élete elmúlt egy évének minden szerencsétlen fordulatát és hasonlóan szánalmas lépéseit. Éva, miután végzett a főiskolával, szinte azon nyomban irigylésre méltó munkahelyre és munkakörbe került, ahol mindig újabb és újabb szellemi kihívások várták. Öt éven át töretlenül felfelé ívelt pályája, mindaddig, míg meg nem szűnt munkahelye. Éva fűhöz-fához kapkodott, mindenkit mozgósított, akit csak ismert, hogy jó állást találjon minél előtt. Közben döntések egész sorát elrontotta, visszautasított helyeket egy-egy bizonytalan, ám jövedelmezőbbnek tűnő lehetőség délibábjának hódolva, aztán egy-két hónapig dolgozott olyan munkakörökben, amiről előre tudta, hogy nem szabadott volna elfogadnia. Élete azonban nem csak ezen a szinten kuszálódott össze. Sorozatosan belement olyan kapcsolatokba, amikben több volt a presztízs, mint az érzelem, sőt időnként egyszerre két-három férfit is csalt, becsapott és tovább bolondított, mert képtelen volt dönteni közöttük. Legutoljára egy olyan cégnél kötött ki, amelynek alapelve a rászorultak rászedése, Évának mindeközben egyszerre volt feladata az ügyfelek félrevezetése és a konkurencia – nem éppen tiszta – kijátszása. Mindez úgy hangzik, mintha egy vérszomjas, pénzéhes vampről lenne szó. Valójában Éva egy kedves, önmagában kissé bizonytalan, jobbra érdemes fiatal nő. Jó néhányszor elmondta, hogy „pedig én valójában semmi mást nem akarok, mint jót tenni!”. Segítségkérése a jó utáni vágyának kétségbeesett kiáltása volt. Történetével ráadásul sehol sem talált megértésre, mindenhol a szokásos közhelyekbe ütközött. Kétszer járt egy neves pszichiáternél, aki olcsó viccekkel ütötte el Éva kijelentéseit arról, mekkora tragédiaként fogta fel munkahelye megszűnését, és az általa szeretett hivatás elvesztését. Amikor rákérdezett, hogy mit tehetne a dilemma feloldására, ami a tőle elvárt etikátlan machinációk és saját erkölcsi berzenkedése között feszül, a pszichiáter azt válaszolta: „A boltosnők a kasszánál nem mérlegelik, hogy etikus-e a boltjuk üzleti magatartása.” Évának azt ajánlotta, csinálja, amit mondanak neki, és ne gondolkodjon állandóan.
A pszichiáter csak megerősítette azt, amit a világ tálcán kínált Évának. Itt a papírfecni, itt a csokipapír hátulja, itt van a világ milliónyi fecnije, kacatja, lim-lomja, az értéktelen megoldások, az érzelemszegény, egymás átverésén, megcsalásán alapuló kapcsolatok, a hazugságon, az emberek tönkretételén munkálkodó üzleti cégek, a szellem és a lélek teljes kizárásán alapuló felszínes életcélok. Nehéz kiugrani a felkínált lehetőségek csúszdájából. Nehéz azt mondani, „én jó akarok lenni, ezért megválogatom, hol dolgozom és mit”. Nehéz azt mondani a másik szemébe, hogy „kegyetlenül és piszok módon becsaptalak, nem vagyok hozzád méltó”.
Éva majd minden döntése rossz volt. Értékes életét papírfecnikre pazarolta. S csak remélni tudom, hogy egyszer egy szép életművet tud majd felmutatni. Amit tiszta lapra, végiggondolt mondatokkal, és azzal a jósággal, átlényegült szeretettel tud megírni, amire mindig is vágyott, s amit a világ nem tud, vagy nem akar megérteni.


És látá, hogy jó az

 „És fogada méhében az asszony, és fiat szűle; és látá, hogy az és rejtegeté három hónapig.”
 (2Móz 2,2)
A bibliai szakasz itt olvasható fordítása sehol sem lelhető fel ilyen formában. A Károlyi Biblia gyönyörű magyarságába a kiemelt szót, a „t” én emelt be most önkényesen. Összehasonlítva a magyar és külföldi fordításokat, egyik esztétizál, a másik moralizál, de egyik sem adja vissza eredeti csengésében a szöveget. A magyar Bibliák többsége azt mondja, „látá, hogy szép az”, „látta, hogy milyen szép”, a német „kis finom gyermeknek” nevezi, az angol ellenben úgy fogalmaz, „jóságos” az. Az eredeti héber szöveg ezekhez képest látszólag primitíven fogalmaz, „csak” azt mondja: „látta, hogy az”. Nemcsak azt látta az anya, hogy újszülöttje szép, szebb az átlagnál, nemcsak azt vette észre rajta, hogy jól kezelhető, nyugodt gyerek. Nem arról van szó, hogy ez a kis újszülött (történetesen éppen Mózes) olyan szép, ügyes gyerek, hogy ezt érdemes lesz megtartani. Nem! Az asszony megszülte ezt a kisfiút, akit addig nem látott, csak érzett óriásra nőtt hasának megfeszült bőre alatt. Megszülte, megpillantotta, és meglátta, hogy az. Nem szép, nem csöndes, nem problémamentes, nem jól evő, nem nagy hajú, piros orcájú, sem fejlett baba. Nem ezt látta. Azt látta, hogy amit megszült, az jó. Mi talán úgy fogalmaznánk meg, hogy felébredt benne az anyai ösztön. Megmozgatta valami azonnal, hogy meg kell védenie ezt a kicsinyt. Mert az övé. Mert szenvedés árán most ott tartja a kezében. Mert ki védené meg ezt az ártatlant, ha nem ő, az anyja? Nem azt ismerte fel, hogy ez a gyerek „jobb”, hanem azt, hogy . Fölösleges mondani azoknak, akik láttak megszületése pillanatában gyereket, hogy azon magzatmázasan, vörösen, duzzadt szemmel, elcsigázva, félelemtől remegve, meztelenül, vézna kis tagokkal, vinnyogva, vékony hangon sírva az a gyerek még valami átmeneti állapotban van az anyaméhben megbújó embrió, és a földi életet élő, kikerekedett, a külvilágot lassanként megszokó csecsemő között. Nehéz ilyenkor még bármit is megállapítani róla, hogy milyen. Hogy szép, hogy okos, hogy kedves, hogy nyugodt, vagy éppen mindezek ellenkezője. A legtöbb édesanya ennek ellenére többnyire a megszületés pillanatától kezdve feltétlenül szereti gyermekét.
De hát miért is? Hiszen a kis gyerek huszonnégy órán keresztül szinte rabláncon tartja szüleit. Állandóan éhes, állandóan szomjas, melege van, fázik, fáradt, nyűgös, unatkozik. S mindennek a megoldásában az anyjára vár. Aztán, ahogy nő, rosszalkodik, piszkol, neveletlenkedik, csintalan, verekszik, hisztizik. Később kamaszodik, visszabeszél, nem érdekli semmi, ami pedig kellene, hogy érdekelje. Aztán megnő, tanul, viszi a pénzt, aztán mást akar kezdeni az életével, terhes lesz, nem akar dolgozni, nem akar tanulni, elvesz egy lehetetlen nőszemélyt feleségül. Miért kell mindezt elviselni? – Miért viseli el a mi Menyei Atyánk mindezeket tőlünk? Mert feltétel nélkül szeret bennünket. És ez a szülői szeretet, ez a feltétel nélküli szeretet bennünk annak az Istentől kapott léleknek még el nem pusztult maradványa, amit a teremtéskor Tőle, az Atyától kaptunk. Aki pedig tud feltétel nélkül szeretni, az minden nehézségért megtalálja a maga kárpótlását, sőt, sokszor nem is akként éli meg a nehézségeket, hogy szüksége lenne kárpótlásra. Hiszen még ezek mellett is boldog a gyermekeiben.
Annak belátása, hogy a gyermek ezen a ponton kezd misztikus magasságokba emelkedni, ahol minden megfogalmazás már csak dadogni képes. De ha valóban olyan a jó a gyermek, miért nem vállalunk többet? Miért nem akarjuk újra és újra átélni ezt az Istentől kapott szeretetet? A dolog nyitja nem annyira a szülőkben van, sokkal inkább az őket körülvevő társadalomban, amely ezt az igazságot nem képes megérteni és átérezni. A gyerek jó, de csak messziről. Csak nekem ne kelljen vele foglalkozni, mert nincs időm, mert maszatos, mert idegesítő, mert fárasztó. És mert túl sok van a vállamon, nincs kedvem felelősséget, hát még áldozatot vállalni. Ezt persze senki nem mondja ki. A végeredmény mutatja. Az édesanyák panaszai bizonyítják. A társadalomban megmutatkozó önzés itt nyilvánítja ki magát a legvilágosabban. A „nem akarok gyereket”, és a „nem akarok mások terhein könnyíteni” mentalitása. A „más tegye meg helyettem” gondolkodásának fintora azonban tragikus, vagy inkább tragikomikus: a társadalom, amely így él, önmagát semmisíti meg, mert Isten ajándékát utasítja el. Megérdemli sorsát? Önök szerint?

Morfondír a házasságról

„De ahogy az apjára nézett, s meglátta, hogy annak egész megkönnyesedett a tekintete, amint szerelmesen nézett a feleségére, meg volt döbbenve, és éreznie kellett, hogy az élet roppant titokzatos, s az emberek lelke soha sincs a néző előtt kipakolva, mint a batyus zsidó vagyona.”
Móricz Zsigmond

            Talán hetedikesek lehettünk, abban a híres átkosban, amikor még nem volt magától értetődő, hogy a gyerekeket „felvilágosítás” címén oktassák ki, s mégis, a tanrend előírta. Biológia tanárnőnk éppolyan zavarban érezte magát, mint mi, röhincséltünk, kuncogtunk, s közben már előre féltünk, mit fog mondani. Biológia tanárnőnk – aki nem volt úgymond finom lélek, durva beszédű, földhözragadt alföldi asszony volt, aki szinte véletlenül csöppent a Dunántúl világába -, szóval egy rövid biológiai bevezetés utána a házasságra terelte a szót. Azt hiszem, mindannyian úgy láttuk, nagyon helyesen a házasság áldásairól beszélt, tudtuk, kényelmetlensége mögött ott lapult kutya-macska típusú viszonya férjével (akivel azóta is kitartottak, már ki tudja, hány éve). Soha nem felejtem el szentenciózus kijelentését: „Először van a szerelem, azután az a házasságban átalakul szeretetté.”
            Kedves Tanárnő, jelentem, a mondat igaz, mégis hamis! A szeretet kiteljesedik, de a szerelem nem okvetlenül múlik el!
            Ifjú fejjel az ember elborzad kissé attól a kilátástól, hogy a mámoros, egész személyiséget felkavaró, felrázó, megváltoztató szerelem katarzisa után, s a beteljesülés, az össze-házasodás happy end-je után évek, évtizedek jönnek, s ez a mámor egyszeri volt. Hiszen mi magunk esküdjük egymásnak, hogy „véled megelégszem”. A „révbe érés” hamis közhelyének elképzelése ez. Most már révbe értünk, nincs többé a tenger hullámzása, a szabadság és a közös kaland vad öröme. Valóban milyen ijesztő lenne, ha a házasság már csak arra lenne jó, hogy családunk legyen, dolgozzunk, és valahogy éljük le azt a hátralevő ötven, hatvan, hetven évet.
            Az izgalmak pedig csak ezután kezdődnek. Az esküvés pillanata nem happy end, nem vég, hanem (happy?) begining, azaz kezdet. Két személyiség, két élet, két jó és rossz tulajdonságokkal megáldott és megvert ember feszül egymásnak, hogy egymáshoz csiszolódjon, hogy egymást változtassa és ugyanakkor elfogadja. Annál is inkább, mert az évek, események, változások változtatják a két főszereplőnket, s újra és újra meg kell tanulni nekik egymáshoz alkalmazkodni. A csoda itt következik be, mert miközben élik hétköznapjainkat, s valóban van piszkos színű február, és nyomott kedvű november a naptárban, egyszerre fellobog a szerelem! A szerelem a saját házastárs iránt. Újra és újra felfedezi egymást a két társ, s a felfedezés varázsa új tüzet gyújt a szívükben. Nagyobb a biztonság e mögött, mint a kezdetekkor, szinte úgy ismerik már egymást, mint önmagukat, már nem kell bujdosniuk sem, szabadságukban áll szeretni egymást. A boldogság foka mégis ugyanaz,
            Most mondhatjátok: már megint szabadon eresztetted a fantáziádat, és ismét mesét írsz nekünk. Mi mást látunk. Veszekedéseket, meg nem értést, válásokat. Én pedig azt válaszolom: igenis, igazat, valósat, saját bőrön tapasztaltakat írtam le. Néhány nap, s férjemmel házasságkötésünk 15. évfordulóját ünnepeljük. Ez persze nem hírértékű (jóllehet az országos, sőt világméretű válásjárvány idején lassanként annak számít), tanulsága ugyanakkor van. Mégpedig hosszú évek saját fájdalmon és örömön keresztül megtapasztalt tanulságai. Több mint tizenöt éve csiszolódunk egymáshoz férjemmel. Változtunk, sokban lehet, hogy felnőttesen elbutultunk, s másban bölcsebbekké lettünk. Ugyanakkor minden mélypontban, egymásra keseredésünkben, meg nem értésünkben, egymás elleni vétkünkben ott volt a kulcs, a megoldás kulcsa. A megbocsátás. A feltétel nélküli megbocsátás. Ami szüli a szerelmet, a szeretetet. Meg kellett tanulni, hogy önmagunkból kilépve megértsük a másikat. Hogy mindig megtaláljuk azt a pontot, ahol alázattal tudunk a másik előtt meghajolni. Megtisztított, patyolattisztává szelídített szívvel és lélekkel. Krisztus szeretete megtanít erre a szinte az emberin túl levő szeretetre. 

„hogy elbeszéljed azt a te fiadnak…”

„És monda az Úr Mózesnek: Menj be a Fáraóhoz, mert én keményítettem meg az ő szívét és az ő szolgáinak szívét, azért hogy ezeket az én jeleimet megtegyem közöttök. És azért, hogy elbeszéljed azt a te fiadnak és fiad fiának hallatára, amit Égyiptomban cselekedtem, és jeleimet, amelyeket rajtok tettem, hogy megtudjátok, hogy én vagyok az Úr.”
2Móz 10,1-2

„Emlékezzél meg, hogy Jézus Krisztus feltámadott a halálból…”
2Tim 2,8

A zsidó széder este az emlékezés alkalma harminchárom évszázada. Harminchárom évszázada ugyanazokkal a rítusokkal, és ugyanazokkal a szavakkal idézik fel az Egyiptomból való kivonulást, valamint a Sinai-hegyi kinyilatkoztatást, s ezzel vallásuk megszületését, mint ahogy azt Isten elrendelte számukra a tíz csapás alatt. A megmenekvés, a szófogadás, és az emlékezés összekapcsolódtak, csak annak volt jövője, aki engedelmes volt Istennek.
A széder-este egyik legkedvesebb része, amikor a család legkisebb fiúgyermeke recitáló énekkel felteszi a hagyományos kérdések sorát: Má nistáná…Azaz, miben különbözik ez az éjszaka minden más éjszakától? S aztán rákérdez a szertartás részeire, mit, miért esznek ilyenkor, s miért másképp, mint egyébkor? A feleletekkel megelevenedik a kivonulás története, Isten hatalmának és gondviselő szeretetének e nagyszerű példája.
Az emlékezés nagyon is biblikus, sőt isteni parancs az ember számára. Nem véletlenül tettem az ószövetségi textus mellé párhuzamosan egy újszövetségit. Jézus az úrvacsora elrendelésével felszólítja minden követőjét, „ezt cselekedjétek az én emlékezetemre”, emellett Pál szintén az emlékezésre szólít fel minket.
Persze, legyen az emlékezés, maga a történelmi tudat bármily biblikus, vannak népek, amelyek jól megvannak a jelenben, köszönik szépen, a jövőtől pláne félnek, hát, kérik szépen, ne riogassák őket a múlttal. Öntudatlan magyar létünk egyik ismérve ez a fajta történelmi vakság.
Régóta hadakozom azzal a fajta nosztalgiával, ami újabban a kádár-rendszer iránt teret kapott. Azt rég tudjuk, hogy népünk emlékezete meglehetősen rövid. Az, hogy ennyire rövid, számomra egyike az igazán tragikus megtapasztalásoknak.
Hiszen az, hogy a reformáció már csak egyháztörténeti tanulmányok témája, magyarázható az ellenreformáció agymosásával. Az, hogy mára a Rákóczi-szabadságharcra nem emlékeztet semmi, ez a dolgok régiségének is betudható. Az, hogy az 1848-49-es szabadságharc kapcsán ma már csak Petőfi jut eszünkbe, ahogy a Nemzeti dalt szavalja a Nemzeti Múzeum lépcsőjéről, ez is a bocsánatos bűnök közé tartozhat, jóllehet Petőfi onnan a múzeumi lépcsőről nem is szavalta el a verset. A fájó dolgok inkább a 20. századiak, ezekre magunk is emlékezhetünk. Fáj, amikor ötvenhatos megemlékezéseken hivatalból olyanok koszorúznak, akik a rendszerváltás előtt még tele szájjal ellenforradalmaztak. És fáj, amikor könnyedén elfeledkezik a többség az ’56 utáni szintén öntudatlan gulyáskommunizmus akasztottakkal, agyonlövöttekkel telezsúfolt parcelláiról, a megfélemlített, lelkileg gúzsba kötött szellemek nyomoráról.
Pedig Isten nem csak azt mondja, hogy „emlékezzél”, hanem azt, hogy „beszéld el”. Beszéld el fiadnak, az utánad jövő generációnak mindazt, amit a történelemben működő Istenről tudsz. Ülj le karácsony estéjén, s olvasd fel az evangéliumot gyermekeidnek. A húsvéti ebéd lezavarása előtt beszéljetek arról, hogy Jézus nem csak a kereszten függő hallott, de a feltámadott üdvözítő. Az üdvtörténeten túl pedig beszéld el fiaidnak, s lányaidnak, unokáidnak, fiatal szeretteidnek, hogy Isten munkálkodik a történelemben. Milyen volt az, amikor árokba ugrott be veled anyád a menekülés közben a bombázáskor? Milyen volt az, amikor apát elvitték, mert kuláknak nyilvánították? Nagyapát kis idő múlva ugyanabba a börtönbe zárták, s az üdvözlő szavak helyett egy darabka kolbászt nyomott a rég raboskodó kezébe az újonnan jött. Milyen volt az, amikor bezártak benneteket a szobába, mert a városban forradalom volt, s rettegő szüleitek nem akarták, hogy lyukasra szaggassa testeket a géppuska? Milyen volt az, amikor nagypapa szabóműhelyét mindenestől államosították, s a magáéba éhbérért járt dolgozni? Milyen volt az, amikor legyintettél szüleid szemöldökráncolására, s azt mondtad, a KISZ jobb, mint az egyház? S milyen volt az, amikor felszabadulva ujjongtál, mert kihirdették a köztársaságot, közben pedig folyamatosan rettegtél, hogy jönnek a tankok? Beszéld el fiainak, milyen volt az, amikor saját életedben tapasztaltad meg, hogy Isten csodálatosan gondját viseli népének! Beszéld el, mert ez is része a maradandóságnak.

Passió

Legmegdöbbentőbb, mondhatni letaglózó zenei élményeim között Johann Sebastian Bach Máté passiójának egy darabja magasan vezet. A Passió 27. téleléről van szó, tulajdonképpen szünet nélkül átvezetett két különálló zenei egységről.
Az első részben két fuvolaverseny futva sír, mire aztán ugyanazzal a zenei motívummal bekapcsolódik először egy szoprán, majd egy női alt hang. Végül hát elfogták én Jézusomat - éneklik, sírják, zokogják hátborzongatóan szép, egymásba érő, majd eltávolodó dallamívekkel. Megkapóan szép a harmónia, amiben egyedül dallamuk; csodálatos az az emberi hang, amely képes elmondani a fájdalmat, amire máskülönben csak a sírás lenne képes. Ugyanakkor maga a dallam olyan szépívű, hogy szinte érezzük, ahogy föl-le futkos hallgatása közben a valahol a hátunkon. Közben mintegy morgásként a háttérben a kórus „Engedd el, fogjátok, ne kötözzétek meg!” kiáltása hangzik, de a két női hang továbbra is csak sír. A hold és a fény a fájdalomtól alámerült, mert én Jézusom elfogatott. S végül a tovább feszülő, szinte sikoltó vég: „Elvezetik őt, megkötözték.
A kórus ekkor kiszélesedik, s a két női hang elhallgat. A félelmetesen mély basszus fenyegetően ismételni kezd egy szinte átokszerű szöveget: A villámok és a mennydörgés eltűnt a felhők között, s mire a két kórus összesen nyolc szólammal (!) egyenként belép, már mást nem is hallani, csak a villámok és a mennydörgés szavakat. Zúg, süvölt a zene, a fúvósok, a hegedűk, az orgona mind egyként a vihar vadságát zengik, harsogják, dübörgik. S ekkor, a teljes hangzás közepette egyszerre csak halotti, vészes, mély szünet következik, egy azonnali, sűrű csönd. Ez a csönd, a viharos átok után ez a hallgatás zsigeri félelmeket hordoz magában. A hallgató szeme elkerekedik, mert érzi, hogy most ősi titkok tárulnak fel. Hogy ez már több mint zene. És több mint csönd.
Aztán egyszerre vad és dühödt kiáltással megszólal mind a nyolc szólam, a teljes zenekar, és az orgona. Nyisd meg a tátongó, tüzes mélységet, óh, pokol, hirtelen haraggal zúzd szét, nyeld el a hamis árulót, a gyilkos vért! Az orgona az emberi szavakat a szavakon túl úgy kíséri, mint dühödt, zaklatott szívverés.
A bosszú hangjai ezek, a síráson túlnövő végtelen felháborodás, a szeretet elvesztése fölötti vigasztalhatatlannak látszó fájdalom és gyász hangjai ezek. Hiszen a szeretett Jézusról van szó, akit elfoghattak, megkötözhettek, meggyalázhattak, megfeszíthettek emberi törvényekre, jogra és állami szabályokra való hivatkozással. S mi tette ezt lehetővé? Az árulás, a hamisság, az álnokág, a hazug képmutatás. Júdás, aki nem szégyellte egy csókkal elárulni Mesterét. Másrészt pedig a politika, az intrika, a kicsinyesség, a hatalomvágy és hatalomféltés a farizeusok részéről, a részvétlenség, a diplomáciai ravaszság, a hamis okoskodás a rómaiak felől.
Mi minden vethet véget a Megváltó földi életének? Hány éle címke, név, eufemisztikus szépítgetésben kifejezett emberi rossz illik azokra a tettekre, amelyek mind Jézus kereszthalála felé vezetnek: Hányféle színe van a Gonosznak?
Ma a Gonoszt úgy csomagoljuk be vákuumcsomagolásba, védőfóliába, díszpapírba, mint a multik a lejárt szavatosságú büdös húst. Relativizáljuk a gonoszságot. A farizeusokat felmentjük, mert megértéssel nyugtázzuk, hogy számukra csak politikai Megváltó kellett, az, aki képes megszabadítani a zsidókat az elnyomatás alól. A rómaiakat felmentjük, hisz tudjuk, hogy Pilátus jóindulatúlag igyekezett menteni, ami menthető. Állítólag még rossz álmai is voltak Jézus esete miatt. Júdás az, akit a legkönnyebben tisztára mosunk, hány olyan elgondolás, elmélet született már, amely áldozatként szerepelteti őt. Őt, aki állítólag csak a népét akarta megmenteni. Őt, aki állítólag szenvedett attól, hogy Isten rá osztotta ki az árulás feladatát, őt, aki állítólag jó volt, csak éppen másképp gondolkodó.
Johann Sebastian Bach idején a Gonosz még Gonosz volt. Nem relativizáltak, nem szépítgettek, nem közelítgették meg a szerecsent, hogy, hogy az a visszfényben egészen fehérnek tűnjön. Bach idejében még dühödt, mélyről jövő bosszúérzést, ökölbe szorított kezet, és sírást keltett a tudat, hogy Jézust elárulták, elfogták, megkötözték, gyalázták és megfeszítették. Ma már a sírás nem csak Őérte szól. Szól értünk, szekularizált, átcsomagolt, átcímkézett huszonegyedik századi emberiségért is. 

Köznapi csoda

„A szeretet az élet.” Ez Móra Ferenc Kincskereső kisködmönjének utolsó mondata. Egy könyvé, amely százhetven-száznyolcvan oldalon keresztül a szeretet hatalmát hirdeti szépséggel, humorral, bájjal és nyelvi virtuozitással. Ám ez az utolsó mondat mégiscsak kemény dió. Mert manapság nem mond ki, s még inkább nem vet papírra ilyesmit az ember. Szerencse, hogy liberális oktatásügyi főapostolaink még nem fedezték fel ezen ominózus mondatot a majd minden iskolában kötelező olvasmányként szolgáló regényben. Mert ha felfedezték volna, már rég betiltották volna valami gyakorlati indokkal. Például, hogy a gyerekeknek fárasztó elolvasni ezt a vaskos kötetet. Vagy, hogy kortársakkal kellene kiskorban kezdeni, mit szólnának kedves tanító nénik a sorstalan és gyökértelen, de másrészt nyelvtelen nóbelesünkhöz? A tanító nénik azonban bölcs kitartással évtizedek óta ragaszkodnak a Kincskeresőhöz, mert fontosnak tartják, hogy gyerekek százai-ezrei szembesüljenek ilyen mondatokkal, mint hogy „A szeretet az élet”.
Nagyfiam egy éven keresztül kaparta olvasmánynaplós füzetébe a kincskeresős válaszait. Megadott időpontra mindig újabb és újabb feladatsort kaptak, s a tanító néni következetes szigorral ellenőrizte és pontozta a megoldásokat. Azért a végén én magam a legnehezebb kérdésnek az utolsót találtam. Valahogy így szólt: Magyarázd meg, mit jelent a regény utolsó mondata? Én úgy gondoltam, ezt valami egyszerű, de sommás közhelyekkel kell elintézni. „A szeretet a legfontosabb az életben.” „Azok nélkül, akiket szeretünk, nem lenne szép és jó az életünk.” stb. stb. Nagyfiam azonban lelkesen mocorgott székén, miközben írta az előző kérdésekre a választ, és így szólt: A Bibliában van ilyesmi. Hát persze, de vajon az kellene-e itt? Hamar egymás segítségére siettünk, s kisütötte, hogy Pál korintusiaknak írt első levelének 13. fejezetére gondol, amit szoktak a szeretet dicséretének, vagy himnuszának nevezni. Nagyfiam fejből idézett, majd azt mondta, ez lesz az ő válasza. Be is írta kissé imbolygó betűivel, és az itt-ott fellelhető helyesírási hibákkal: „Ha embereknek vagy angyaloknak nyelvén szólók is, szeretet pedig nincsen en bennem, olyanná lettem, mint a zengő ércz vagy pengő cimbalom” (1kor 13,1).
Én nem hiszem, hogy ezt elegendő magyarázatnak tartják, mondtam én, s csóváltam a fejem. Még másnap reggel, a leadási határidő napján is rákérdeztem: Így hagyod? Nem kellene még jobban kifejteni? Nagyfiam szokott határozottságával kijelentette: Nem. És ebben maradtunk. Volt bennem szorongás, nem titkolom. Az az egy-két pont levonás a feladatsor végén mindig nagyon bántott, mert ez volt az egyetlen olyan iskolai feladat, amit át szoktunk beszélni. Fölöttébb szívemre vettem a kincskeresős feladatot. Egyszóval szorongtam, mert úgy véltem, nem minden tanító néni szereti, ha a Bibliával példálóznak. Egyébként is, megmagyarázhat-e egy ige teljességgel egy ilyen nehezen kifejthető gondolatot?
Na, megnézték a füzetet? kérdeztem aztán. Nagyfiam vigyorgott. Nézd meg! Fellapoztam a ceruzával írt füzetet. Az utolsó feladatsor végén „10/10” állt a tanító néni piros tollával, s még egy valami: „Köszönöm!” A tanító néni elolvasta, aztán elkérte a füzetet, s magának leírta azt az újszövetségi mondatot. Nagyfiamnak pedig így a feladatsor végén megköszönte.
Megszégyenültem? Meg. Örömmel és Isten-dicsőítéssel. S még most is könnybe lábad a szemem. Olyan nehezen lehet kézzelfoghatóvá tenni a Szentlélek munkáját. Pedig dolgozik. Tanító nénik életébe éppúgy becsempészi az igazság üzenetét, mint ahogy gyermekek szájából megszólaltatja Isten csodálatos Igéjét. Megkopogtatja okoskodó Krisztus-követőket, hogy hát ez a te hited? Ennyire tartod csak a Szentlélek erejét? Az első iskolai feladatnál fontosabbnak tartod a világ közhelyeit, mint az Igét?
Meghajtom magam, szégyenkezem és boldogság önti el szívemet. A Szentlélek kéri a legkevesebb dicsőséget, szerény, és szinte megfoghatatlannak látszik. Mindaddig amíg egyszerre fel nem lángol, kettős tüzes lángnyelv és emberek által ki nem gondolható, és ki nem mondható szavak, bizonyságtételek lesznek belőle. Tüze a szeretet és bölcsesség fényével világítja be életünket. A világ teremtése és az ember emberré lelkesítése óta.


Különc anyák

Nézek távolodó gyermekeim után, szemem követi őket, ahogy végigmennek a parkon át. Egy időre az üde tavaszi fényben fürdő lombok eltakarják fejüket, aztán látom, amint ütemesen mozgó párosuk feltűnik a hídon. Nagyobbikuk, a nagylány kecses tulipán, a lepellevelek között már lassanként kipattanni készül a pompás szirom, hogy aztán királynői virággá nyíljon hamarosan. A kisebbik gyermekien borzas még, de figyelmes szelídsége már sejteti az okos felnőttet. Közben behajtom az ajtót, hogy a friss szél ne tudjon betörni a lakásba. Mezítlábas talpak futnak végig a szobán. Kijött a két kicsi, egyikükön sincs papucs, lábujjaik szétállnak, mint a lombgereblye. Még nem éltek annyit, hogy cipő gúzsba köthette volna élénk ujjacskáikat. Egyikőjük szertelen kedves feketerigó, ő a garabonciás mind közül, másikuk, a kicsi, szelíd és csöndes szöszke. Mind a négy gyerek más, mind egy-egy külön univerzum. Mindegyikőjük más és más ajándékokkal megáldott.
Amikor negyedik gyermekem megszületett, valaki lelkesülten „hős anyának” nevezett, mert hogy a „mai helyzetben…”, meg „annyira nincs pénz”, és „az ember nem is tudja, mire nevelje”. Nem éreztem hősnek magamat soha, abban a pillanatban természetessé vált a helyezet, ahogy egy újabb gyermekkel hazakerültem a kórházból. Együtt ettünk, együtt tettünk-vettünk napközben, s a kicsi a karomon azonnal részévé vált a családnak.
Nem: egy anya, aki több gyerek is felvállal a szokásosnál, nem hős. Ugyanúgy küszködik, szeret és próbál élni a lehetőségei között, mint más, a különbség annyi, hogy egy idő után tapasztaltabban, ám lényegesen hosszabb ideig marad az anyai szerepben. Az azonban kétségtelen, hogy minden sokgyerekes anyát csodabogárnak, társadalmi kívülállónak tekint a többség. A különös az, hogy éppen az idő folyása, a dolgok természetessége miatt önmagát többnyire nem ekként ítéli meg maga az anya. Ma úgy tekintenek egy sokgyerekes anyára, mint aki nem képes megfelelni a jelen kor gondolkodásának. Vagy, mint aki képtelen beleilleszkedni a main-streambe, a megszokott vonalba, a trendbe. Mint aki képtelen normálisan teljesíteni a társadalmi szerződésben meglévő kötelességeit, és élni meglévő jogaival. A gyermektelenség szabadságával. Az egy- vagy két-gyerekes szisztéma kényelmességével. Nem: ezek az emberek, akiknek több gyerekük van az átlagnál, nyíltan beleköpnek egy levesbe, amit hosszú évtizedek főztek menza-ízűvé.
Ezek az anyák outsiderek. Különcök. Isten különcei. A világ bolondságának felrúgói. A sokgyermekes édesanyák az Isten Gondviselésébe vetett bizalom kisugárzói. Az anyaság: nőies, ösztönös belesimulás Isten rendjébe.
Nyáron előadást tartottam egy hittanos táborban a szeretetről. Az előadást megelőző este, miközben sétáltunk a bungalók mellett, s agyam még gyorsan újra- és újra végigfuttatta a szépen előkészített gondolatokat, amiket el szerettem volna mondani, megálltunk beszélgetni egy kamasz nagylánnyal. Szájából, mint egy ítélet hangzott el csak úgy, mintha az időjárásról beszélne: „Nincs szeretet ezen a világon.” Másnap nem állhattam meg, hogy bele ne szőjem mondanivalómba elejtett megjegyzését. Mert mellbevágott, letaglózott, és új gondolatok özönét indította meg bennem. Mert a szeretetnek először is belőlünk kell kiindulni. Mi magunk tudjuk formálni kapcsolatainkat a szeretet jegyében, avagy anélkül. A szeretet létrehozására, nyilvánvalóvá tételére, meghatványozására pedig legnagyobb, legkézenfekvőbb lehetőség az anyaság.
Az eltűnt ló

„Lovat, lovat,
országomat egy lóért!”
William Shakespeare: III. Richárd


            Nagylányom évekkel ezelőtt szert tett egy számítógépes lovas-játékra. Csupán azok kedvéért részletezem, akik még ilyent soha nem láttak: ez egy filmszerűen, aprólékosan kidolgozott játék, a szereplő többnyire ül a lován, a madarak csicseregnek, a ló prüszköl, vagy kopog a patája, s a lovagló ide-oda vezeti őt. Éppen csak az illatokat nem érezni, de szinte érezni véli az ember. A cél, hogy különböző feladatok teljesítése révén az ember eljuthasson a komoly ugrató-versenyekre, s ott megnyerje a kupát. Nagylányom szépen annak rendje és módja szerint teljesítette feladatait annak idején, gondolom időnként elandalodott a szép virtuális környezeten, a jóleső virtuális mozgáson, megnyerte a díjakat, a kupát, aztán meg is unta a játékot, és félretette.
            Nemrégen fiaim közül a középső felfedezte magának a játékot. Igazi fiú, hiába még csak öt éves, állandó versenyzési vágya hol a focilabdát hajtja vele akár még kitört ablaküvegek, és lakásban lepotyogó falilámpák árán is, vagy valami játékban kívánna első lenni. Módszerei azonban feltehetőleg még nem azonosak azzal, amit a programozók elképzeltek, hiába, nem ötévesekre gyártják a szoftvert. Fiam közül a középső először is eldöntötte, hogy lecseréli a lovát. Ezért a célért meglehetősen sok virtuális munkát elvégzett, takarított az istállóban, etetett, itatott, lecsutakolta a lovakat, vitte a forró kávét a főnöknek, s összegyűjtötte a 4600 egységet. Új lovat vett, s elindult még aznap ezzel az újjal a nagy kalandra. Egy sziklás helyen kellett keresnie valamit. Amikor a nevezett helyre ért, attól tartott, hogy a lóval nem tud felkaptatni a sziklákra, félt, hogy visszaesik - mert ugye azért a virtuális világban is reális élményekből táplálkozunk. Későbbi elbeszéléséből tehát megtudhattuk, hogy leszállt a lováról, felment gyalogosan a sziklákra, s visszatért – igen ám, de hová? Nem emlékezett a visszaútra. És a ló elveszett! Járt- kelt valami erdőfélében, és nem tudta, hol a ló. Az új, 4600 egységért megszerzett ló nem volt meg abban a fene nagy virtuális világban! Mit csináljon az ember? Fiam a legkézenfekvőbb megoldást választotta, lóhalálában szaladt a testvéreihez és hozzánk, a szülőkhöz, és kétségbeesve elmesélte, hogy elvesztette a lovát. Nem állítom, hogy nem mosolyintottuk el magunkat. A megoldás máskülönben bevált, a nagylány segített, és a ló hamarjában megkerült.
            Azóta is nevetjük az esetet, de azért gyakran a nevetésen túl felidézi a történet azokat az ősi, zsigeri félelmeket, amiket az ember az Édenből való kiűzetése óta milliónyi és milliónyi formában átél. Az egzisztencia, a lét nagy félelmei ezek, amik egészen kisgyermekkor óta követnek minket, és időnként reális formát öltenek. A „hol a lovam, hol a kapaszkodóm, és most merre menjek ebben az óriási világban” kérdései ezek. A Bethesda tavi ember felkiáltását idézik: „Uram, nincs emberem, hogy bevigyen engem a tóba”.  Az „egyedül vagyok, és nem látok kiutat” halk gyötrelme ez. Magány, az anyagi vagy lelki támasz elvesztése, kiúttalanság, reménytelenség – zihálva keres, kutat az ember a legvégső kétségbeesésben, és nem látja, honnan kaphatna segítséget, hol a megoldás. Ösztön az, amely egy gyermeket a család, az atya felé vezeti, de felnőttként hajlamosak vagyunk elfojtani ösztöneinket. Pedig Jézus mondja: kérjetek és megadatik nektek, keressetek és találtok. Ősi, évezredes zsigeri félelmeink és létünk határhelyzeteinek egyetlen megoldása, ha mint egy kétségbeesett gyermek, Mennybéli Atyánkra bízzunk a reális lét nagy erdejében magunkat. Ő vezessen minket, Ő mutatassa meg az utat, Ő legyen társunk. Ő tegye ezt a félelmetes nagy erdő-világot meghitt otthonná, biztonságot adó élettérré, s Ő tegye életünket értelmes létté.

Nagyidő

            Egy forró nyári estén, majd húsz évvel ezelőtt férjem – akkor még vőlegényként – felmutatott az égre, s azt mondta, „jön a nagyidő”. Édesapám értetlenkedve nézett rá, mifelénk a viharnak kevésbé többértelmű a megnevezése. Hiszen a „nagyidő” az egyben pusztulás, vagy felemelkedés, mindenképpen valami olyan erő, amellyel ember már nem győzhet. Ahol már csak Isten kegyelme a menekvés.

Mérges felhők gomolyogtak az égen. Az erdő alján a fák feketébe váltottak, fölöttük még egy vékony sávban világosság játszott, másutt mindenütt sötéten habzó, fenyegetően áramló felhők. Valahonnan távoli morgások, tompa dörgések hallatszódtak. A szokatlan sötétségbe belekongott a székelyföldi falu templomának harangja. Elnyújtottan szólt, kicsit kuszán, mintha félrevernék, hogy valami rettenetes katasztrófára figyelmeztesse az embereket. De lehet, hogy csak az eső előtti levegő feszültsége borzolta az emberi idegeket, s mesze van még a világvége itt, a faluban. Hiszen a harang a kegyelmet hirdette. Beállt a vasárnap, a biblikus rend szerint szombat estével beállt az Úr napja.
Az eső először kövér cseppekkel, lustán jelentette be magát. Még egy kissé el is állt, hogy megtréfálja az embert, mielőtt amúgy igazán rákezdett volna. Zúgva, kopogva verte a tetőt, nem is dézsából ömlött, de kifogyhatatlan forrású tömlőkből. Felverte a port, majd pillanatokon belül megkötötte, s lassanként már be sem tudta szívni a föld. Az udvaron vastag patakokban folyt lefelé. A sűrű esőfátyoltól nem látszódott a dombon az erdő, csíkos fehér satírozás volt a láthatár. Időnként belehasított ebbe a tejszerűen fehér homályba egy-egy villám karcsú, gyilkos fényével.
            A gyerekek ki-kiszaladtak az eresz alól a hideg cseppek közé, sikongva élvezték az üdítő zuhanyt. Mire megunták, jött a jég. Három pászmában érkezett, először csak apró, borsszemnyi jegek potyogtak, ezután következett a rosszabb, a kemény, nagyobb darabok. Nagy erővel kopogtak, ahogy lehullottak a földre. Aztán megint megkisebbedtek, s ezzel a vihar is alábbhagyott. Kitartóan esett, de már nem azzal a könyörtelen erővel, s főként nem azzal a tömlőfolyással, mint eddig.
            Mentünk a dolgunkra, már nem ácsorogtunk tovább gyökeret eresztve a természeti jelenség nagyszerűsége előtt. A férfiak közben összetanakodtak. Az eső ekkor érhetett oda a magasabban fekvő szomszéd falu felé. Mi lehet ott? Én magam, aki nem ismerem a helyi sajátságokat, nem tulajdonítottam mindennek jelentőséget. Csak amikor mondják, hogy jön a szomszéd falu felől a víz, akkor értettem meg, mi volt az aggodalom alapja. Magas eséssel fut le a patak a szomszédból, egészen a hegyről. Máskor épp csak megbújik vize az ovális, sima kövek között, most megtelt a medre. Megtelt, és őrjöngve zubogott a hegyről le. Az utcán hömpölygött szürke vize, és közben már nem az eső súgott, zúgott, surrogott, hanem az ár vad csapkodása hallatszott.
            A férfiak kapával siettek a patakhoz. Vágták kapával azt az utat, ahol a víz visszatérhetett a házak veszélyeztetése nélkül valamerre a medre felé, a kertek aljába. A kapák alatt habzott a víz, mintha ellenkezne. Léviathánra, az óriási élőlényre emlékeztetett, amely csapkod és bőg, kiszámíthatatlan ereje és mozgása, mert öntörvényű. De az emberek dolgoztak: deszkakerítéseket tettek arrébb, vastag fatörzset állítottak az ár útjába. Így is folyt már be a szomszéd idős asszony udvarába, óriási zubogással tört utat magának a csűr felé, aztán végig a kerten, vissza medréhez.
            Jöttek a hírek, kihez tört be a víz. Kinek öntötte el a lakását is. A legrosszabb helyzet a falunak lejjebb eső részén volt, ahol két patak találkozik össze, s ott ellepte a házakat. Közben érkeztek a kíváncsiskodók is, előkerültek a fényképezőgépek, a mobiltelefonok. Vágni lehetett volna már a sötétséget, de a vaku fénye bele-belevágott, mint a villám. Hihetetlen simasággal lenyugodott az óriás hüllőre emlékeztető patak közben. A férfiak igyekezetének köszönhetően hamarosan megszűnt a nagyobb veszély, a víz szilaj őrjöngése meg lett zabolázva annyira, hogy ne lepje el az utcát. Egy-két óra múlva szelídülni kezdett a patak, ahogy odafenn az utánpótlása megszűnt. Felhevülten, izgatott szívvel, de azért ki-ki nyugovóra térhetett.
            Éjszaka behallatszott még a máskor néma patak zúgása. Vad hegyi folyók, magasról eső zuhatagok szóltak most belőle. Surrogott a kert alatt, ablakokon keresztül beszállt nyugtalan álmunkba. A szomszéd kutyája gyermekhangon sírt, talán elvitte szokásos helyét a víz. Kimentem az udvarra, azzal a különös érzéssel, amit csak nagy események után lepi meg az embert. Még ott van a szorongás, a szeretteink féltése, s ott van a hála, hogy nem esett kár senki életében. Ilyenkor még nehéz legyinteni rá, nehéz lezárni, mint felejthető élményt, mint mesélésre alkalmas eseményt. „Jaj, csak ne essen megint”, gondoltam, s akkor felnéztem az égre. A világos válasz ott volt fönn: A fekete ég tele volt hintve csillogó, szikrázó csillagokkal, derűsen, megnyugtatóan. Isten kegyelmes derűje mosolygott le az égről. Az Úr napján, az Úr csillagai adtak választ.

Népesedjünk

            Július 11-én tartják a népesedés világnapját. 1987-ben ezen a napon született meg az ötmilliárdik ember (tűnődhetünk immáron, hogyan is lehetett ezt kiszámolni), a dátum ehhez köthető. Hogy az északi félteke legforróbb időszakára tették, jó is, meg rossz is. Rossz, mert ilyenkor még a legelvetemültebb szakemberek is csak félgőzzel vannak jelen a közéletben, s szinte magam előtt látom egy ilyen időpontra tett konferencián az ablakon kintre vetett sóvár pillantásokat. Jó viszont, mert a téma forró. A fejlett országok nagy részében persze ellenkező előjellel súlyos a probléma, mint a túlnépesedett fejlődő országokban. Az elöregedés, a születések számának drasztikus visszaesése nem csak a demográfusokat érdekli, de a gazdaságra nézve is élet-halál kérdése, mint ahogy a szociális háló, nyugdíjak, nem-keresők ellátásának kérdése egyben egy ország stabilitásának, és megmaradásának is sarokköve. Magyarul, nemzetek kihalásáról, de országok ellehetetlenüléséről, életszínvonal-esésről, sőt politikai instabilitásról, és végső esetben háborúkról, katasztrófákról lehet fantáziálni egy felvázolható jövőkép kapcsán.
            A magyarság kihalásáról már régóta folyik a közbeszéd, gondoljunk csak a Szózat elrettentő nemzetsír-képére. Azóta is beszélünk róla, beszélünk, konferenciázunk, tanulmányok születnek, sőt egész könyvek. Pedig a magyarság sorsa nem a tárgyalótermekben, nem a kormányhivatalokban, és nem is ólomszagú lapokon dől el, hanem igenis a hálószobákban. A népesedés világnapja alkalmából egy igen tiszteletreméltó civil szervezet azt a kezdeményezést tette, hogy a gyermekvállalási kedv növelése érdekében a közös felelősségvállalást úgy erősítik, hogy a települések minden újabb született gyermek örömére egy zászlócskával jelezhetnek, s az újszülött érkezését a családok a házukra kitett táblával adhatják tudtára a világnak. Amikor ezt a hírekben bemondták, tizennégy éves nagylányom felnyerített. Ő még jól emlékszik, milyen volt a távollakó nagyszülők nélkül a kisebb testvérekkel, mosogatott, pelenkázott, felvigyázott ő is eleget, amikor a kicsik megszülettek. Merthogy a családok számára a pénznél is jobban hiányzik a segítség. Nincs közösségi felelősségvállalás, mert az fáradsággal, törődéssel jár. Mert a gyerek csak messziről jó. Csak másnak legyen több, csak más vigyázzon rá, különben nagyon jó.
A családok, és leginkább az anya számára a legfontosabb kérdés az, hajlandó-e áldozatot hozni egy gyerekért, vagy egy újabb gyerekért.  Több gyerek esetén ez az áldozatvállalás természetesen a legtöbb édesanyának azt jelenti, hogy feladja-e hosszú időre a hivatását, és hajlandó-e arra, hogy társadalmi pozíciójából ekképpen jócskán veszítsen. Az áldozatvállalás annál is nagyobb, mivel eleve úgy rendezzük be életünket, hogy nincs helye csak egy, legfeljebb két gyereknek. Nem csak a lakások nagyságáról, vagy a fizetések alacsony voltáról van itt szó. Az életről alkotott elképzeléseink olyanok, amikbe nem ér bele a több gyerek. Szeretnénk magunkat kiteljesíteni a munkában, szeretnénk időnként utazni, pihenni, nyaralni, szeretnénk ezt-azt megvásárolni magunknak, szeretnénk egy tiszta lakást, graffitimentes falakat, kevés házimunkát stb. stb. „Mert ezt én megérdemlem”, mondhatnánk a szlogennel. Isten pedig azt mondja, „az anyaméh gyümölcse jutalom”. Amikor úgy érezzük, hogy a szép bőr, az illatos lakás, és még ki tudja miféle külsőségek a mi ügyes fogyasztói viselkedésünk folytán számunkra jutalom, akkor valóban nehezen fér ebbe bele, hogy Istentől ingyen, vásárlás és fogyasztás nélkül elfogadjunk egy életet. Egy életet, ami megváltoztatja a gondolkodásunkat, ami már meglétével tudatosítja bennünk Isten jelenlétét a világban. Ami új örömöket, egy másfajta szeretet hoz a mindennapjainkba.
Most kanyarodjunk vissza a közös felelősségvállaláshoz. A személyes döntés ugyanis minden filozófián, és minden nemzetféltésen túl csak akkor születhet meg, ha egy pár érzi a biztos hátteret maga mögött. Ma ezt a legtöbben anyagiakban mérik. A tapasztalat azt mutatja, az anyagiaknál ugyanakkor sokkalta fontosabb az emberi tényező, a segítő családtagok, a tál sütemény, a türelem, az elfogadás. A nem csak szavakban, de őszintén gyermekbarát társadalom. No meg az ép, önmagát megújítani képes család. Amely a konfliktusokat úgy tudja kihordani, hogy még a lehetőség szintjén se merüljön fel megoldásként a válás. Amikor ezek az alapvető, de meglehetősen természetes és egyszerű feltételek már csak nyomokban vannak meg, nehéz kimondani, hogy „népesedjünk!”.

Pályázat

„Tisztelet Pályázó! Benyújtott pályázata jelenleg feltételesen érvénytelen…”

            Nemrég elküldtem egy vaskos pályázati anyagot a legrangosabb szakmai támogatók egyikének. Szándékosan nem írom le az alap nevét, elég annyi, hogy a bürokrácia magas berkeiben járunk. Az adatlapot itt már csak és csupán interneten lehet kitölteni, s a gép addig nem is enged tovább, amíg a neki tetsző válaszokat be nem üti az ember. Milyen mellékleteket csatolok? Kattintgatom az egérrel sorra a rubrikákat, köztük a bankszámla szerződésének másolatát is. Csóválom a fejem, ugyan mi közük hozzá? Végül a másolat kimarad az elküldött paksamétából.
Már másnap kapom a száraz emilt: Tisztelt pályázó! A pályázati anyaga érvénytelennek minősül stb. Pótoljam eddig és eddig a hiányzó másolatot, s akkor rendeződik a dolog. Erre kikérem férjem beleegyezését, és elküldöm a hiányzó szerződést, barátságosan közölve a titkár-hölggyel, hogy ugyan nem tudom, ez mennyit tesz hozzá az ügyhöz, mert se a nevem nem szerepel a papíron, se a címünk nem ugyanaz már. A válasz éppoly akkurátus és hivatalos, mint eddig. Nem fogadhatja el.
Ez volt az a pillanat, amikor kezdtem kétségbeesni. Annyi munka után egy ilyen formai hiányosság miatt bukjon el a dolog! Kedvesen rákérdeztem, hogy hát most mi itt a megoldás? Kérhetem-e a postai kézbesítést, vagy mit lehet tenni? Hozzátettem, soha gondom még nem volt azzal, hogy a közös folyószámlánkon csak a férjem neve szerepel, s nem mellékesen megjegyeztem, van annyi bizalmam a házastársam iránt, hogy soha fel nem merült bennem a szerződésmódosítás. A válasz, amire egy teljes napot kellett várnom, miközben a határidő egyre vészesebben közeledett, azonnal felkeltette bennem a gyanút, hogy a robotok titkos összeesküvésének tanúja vagyok. Ember nem írhat olyan személytelen emilt, mint amit én kaptam. Végül megoldottuk a helyzetet, szerződést módosítottunk, de a következő levelemben elhagytam a kedves üdvözlést (egy robotnak?).
Ami a dolog legszomorúbb része, az a távolabbi következtetés. A bürokrácia nem hisz a házastársak közötti bizalomban. Anyagi, vagyoni közösség? Ugyan, kérem! És ha válásra kerül a sor? Vagy ha egyik fél a másik pénzét aljas módon elveszi, elkölti? A férj lelki dzsihádot folytat a feleség ellen, s az nem juthat a pénzéhez?
Sok a rossz példa, elismerem. Az utóbbi időben többször is megdöbbentem, amikor ismerőseim közölték: „éppen válok”. Egyikőjük hátán kendőben pár hónapos gyermeke. Válnak. Fiatalok, végtelenül elhasználtak, depressziósak, kicsi gyerekekkel mind.
Igen, van rossz példa elég. Mint ahogy van bűnözés is. De hány tisztességes ember él a néhány bűnözőn kívül! Sőt, a bűnözőt is megilleti az ártatlanság vélelme mindaddig, amíg be nem bizonyítják bűnét. Miért hát, hogy ma Magyarországon esélye sincs arra a házasságban élőnek, hogy bizalommal legyen házastársa iránt, és hogy vak hittel vallja, „mi nem válunk el”? Egy tiszta házasságot nem illethet meg az ártatlanság vélelme? Csak válásra, jogi bonyodalmakra, pénz fölötti áldatlan vitákra lehet számítani?
Azért, legyünk igazságosak. Pályázati történetem itt nem ér még véget. Mert amikor meglehetősen udvariatlanul, üdvözlés és záró jókívánság nélkül elküldtem a végre megfelelő másolatot, választ kaptam kedves robot-titkárnőmtől.  Azt írta: Köszönöm, s még az üdvözletet sem hagyta el a végéről. Megkövetem hát őt ezúton is, talán mégiscsak az én agyamban született meg az összeesküvés gondolata, s a robotok nem vették be magukat a bürokrácia magas berkeibe. Vagy ha igen, akkor csak és csupán a pályázati szabályok megfogalmazói között lehetnek, hiszen nyilvánvaló, hogy a robotok nem hisznek a házastársak közötti bizalomban. Nekik nincs is házastársuk. Mi viszont, akik tudjuk, mit jelent hitestárssal élni, mi tudjuk, hogy a robotok csak buta gépek. Sajnálhatják, hogy nincs hites társuk…


Pedagógus-morfondír

„Ahogy a fán kisarjadnak a zsenge ágak, felfelé vagy lefelé vagy oldalvást, úgy tartja meg őket évszázadokon át, míg csak ki nem döntik. A gyapjú azt a színt, amelyet legelőször beleártottak, megtartja oly­annyi­ra, hogy át sem lehet festeni. … Ugyanígy az emberben olyannyira megmaradnak az első benyomások, hogy szinte csodával határos az, hogy meg tudjuk őket változtatni; ezért legfontosabb, hogy mindjárt az első életévek benyomásaként az igaz bölcsesség zsinórmértékét kapja a gyermek.”
Comenius: Didactica Magna
            Reggel, óvodába menet addig nem mehetünk tovább a járdán, amíg gyermekeim meg nem nézik a gyönyörű villaépület tetején ott van-e még a Turul madár, s utána azonnal el nem „olvassák” a kapun díszelgő feliratot. Ugyan szeptember óta, mióta az oviba járunk, új tábla került, s legnagyobb bánatomra Berzsenyi Dániel meleg hangzású neve lekerült róla. Azóta a kicsik megtanulták az új fellengzős „egyetem” címet is, és az E épület egész hosszú elnevezését, amely valójában egy nevelési tanácsadónak ad helyet. Ezen a reggelen újra megálltunk, toporogtunk a csípős hidegben. Legkisebb fiam kezdte, „szalámi, szalonna” olvasta, ez az ő olvasata a sok „sz” betűből álló névre. Aztán a nagyovis is fejből felolvasta a hosszú szöveget, benne a „pedagógiai szolgáltató központ” varázsszót.
            A pedagógus az a felnőtt, aki neveli a gyerekeket, mondom kérdő tekintetére. Az óvónéni, a tanító néni, és a tanárok. Aztán hangosan morfondírozgatva hozzáteszem, az egyetemi tanár is az, csak épp ő már nem nevel. Tovább nem helyesbítek, holott tudom, ma már lassacskán a tanár, sőt a tanító néni sem nevel. Oktatnak, rohannak teljesíteni a tanmenetet, órát tartanak, osztályoznak, felügyelnek – s némelyikük nevel. Egyre kevesebbjük.
            Ne menjünk bele, miért van ez így. Feketerigó-fiacskám ugyanis megzavarta gondolatmenetemet, s arra a felsorolásra, hogy a tanárok, s az egyetemi tanárok is pedagógusok, azt találta kijelenteni:
-         Isten a legnagyobb köztük.
- Ez teljesen igaz – csodálkoztam el, s az óvoda épületéig van újra min „morfondírozgatnom”. A gyermeki kijelentés megszégyenítő módon tudja felhívni a felnőtt figyelmét a Gondviselőre
Milyen igaz! A legnagyobb pedagógus, minden pedagógusok legjobbja, s egyben előképe Isten. Nevelési eszközeiben változatos, hol évekig terelget, mire képesek vagyunk felfogni akaratát, hol Igéjén keresztül egy pillanat alatt megvilágosít, hol szigorú és következetes, mint egy földi apa, hol elnéző, és végtelen szeretetű, sokkal inkább, mint bármelyik földi anya.
Hazafelé újra elmosolyodom, amikor a tábla mellett elmegyünk. Melenget kisfiam megjegyzése, de azonnal kijózanodom, amikor kis híján felöklel a járdán néhány főiskolás lány. Kicsit háborgok magamban, talán nem hallottak még udvariasságról, mit fognak majd tanítani az iskolában? Aztán eszembe jut, ugyan szegények hová is sietnek, lesz-e még iskola, ahol taníthatnak, mire véget ér a stúdium? Aztán meg, az udvariasság nincs benne a tananyagban, nekik sem kell belepasszírozni a szakasz fogalma, és a befoglaló közé. A nevelés nem része a tananyagnak, fölösleges elvárni, hogy értsék mi is az. Vagy az is lehet, hogy ma már csak álca a tanárképzés, lehet, hogy ezek a lányok is csak szót fogadnak a módinak, amely szerint kell a papír, kell a diploma. Talán ők is papírgyűjtők. A papíron pedig nem szerepel sehol, hogy gyerekeket, sőt (!) akár felnőtteket nevelni kell. Még jó, hogy a Mindeneknek Atyja megteszi a pedagógusok helyett is. Hiszen Őt nem érdekli a papír.

Szentlélek, hol vagy?

Nehéz a Szentlélek munkáját „tetten érni”, valójában általában csak bizonyos idő távlatából lehetséges. A hiánya viszont érezhető, azon keresztül le tudjuk mérni, mekkora szükség lenne rá.
1997 pünkösdjét Göttingenben töltöttem. Noha csupán egyszerű ösztöndíjas diákok voltunk, az ottani református gyülekezet gondot viselt ránk, s ezúttal meghívtak minket az Északi-tengerhez, Spikeroog szigetére, a hagyományos gyülekezeti kirándulásra. Akkoriban (is) várandós lévén, én inkább szívesebben maradtam Göttingenben, s míg férjem a szokatlanul hideg tengert élvezhette, én magam egyedül töltöttem pünkösd napjait. Vasárnap reggelenként amúgy is üresek, álmosak voltak a belvárosi utcák, ezen az ünnepen azonban szinte bántóan kopogtak lépteim az üres Karspüle utcán. Csupán az evangélikus templomok harangjainak kongása bíztatott, hogy nem tévesztettem napot és órát.
A református templom leginkább egy klasszicista tudás-eszmény tiszteletének állítatott. Lent az úrasztala, körben emelkedő sorokkal a padok, mint egy egyetemi előadóterem. Ezen a napon a padsorok olyan üresen tátongtak, hogy szinte rávigyorogtak arra a pár emberre, aki itt-ott üldögélt. A gyülekezet két rendes és egy beosztott lelkésze elutazott, közülük ketten a gyülekezeti kirándulócsoporttal. Egy megszeppent segédlelkész tartotta az „ünnepi” istentiszteletet. Mint kiderült, pünkösd Németországban az első alkalom a beköszönő nyárral, hogy az emberek szabadságra menjenek, s elutazzanak messzi tájakra. Ezt ugyan a nyár folyamán a legtöbben több alkalommal is megteszik, de ez az első Urlaub. Mint kiderült, az Urlaub, azaz „nyaralás”, „szabadság” kulcsszó. Miért is ne szólt volna hát a prédikáció is a nyaralásról? Az igehirdetés lényegi mondanivalója a következő volt: Milyen nagyszerű Isten, hisz adott nekünk ünnepnapokat, amikor el tudunk menni nyaralni. Szegény fiatalember fel sem nézett lapjáról, úgy olvasta fel a szöveget, nyílván zavarta volna látni, hogy az a néhány elszánt ember, aki beült hozzá hallgatónak, milyen nehezen leplezi, hogy szemhéja vészesen nehezül, s agya bénán védekezik a közelgő elalvással szemben. Az én agyamban az otthoni pünkösdök képei - az emberekkel tömött templomok, a konfirmálók kedves igyekezete, az úrvacsorázók kígyózó sorai – kuszán keveredtek egyetlen szóval: Urlaub. Ezen a vasárnapon fájóan hiányzott valami. A Szentlélek kitöltésének ünnepén, a göttingai református templomból hiányzott a Szentlélek. Mintha akkor és ott a sok Urlaub hatására az Úristen szabadságoltatta volna a Szentlelket.
Nem véletlen, hogy a Szentlelket Isten úgy adta nekünk, hogy egyben megalapította az Egyházat is. Fontos üzenet ez számunkra: az Egyház nem huszadrangú fontosságú volt művei sorában, hanem Jézus Krisztus váltságműve és a Szentlélek kitöltése után a legfontosabb. Hitünket az egyházon belül tudjuk gyakorolni. Az Ige hallgatása, a közösségben elmondott imádság, a hálaadás mind avégre van, hogy könnyebben tudjunk Isten felé fordulni. Hányszor hallani a kifogást: én otthon jobban tudok beszélgetni Istennel, én azért szoktam olvasni a Bibliát, én a magam elgondolása szerint tisztelem Istent. Halljuk csak ki ebből: én, én, én. De itt ne az álljon: én, én, én, hanem Isten, Isten, Isten. És Isten, Jézus Krisztus, Szentlélek. Isten azt kívánta, hogy az egyházon belül tiszteljük őt. Közösségben másokkal, egy erőt és kitartást adó egységben.
Van arra is sok szép példa, milyen az, amikor valaki komolyan veszi Istent, Isten akaratát, önnön hitét, egyáltalán önmagát. Ismét az unión belül maradok (mostanság divat úgyis minden utcasarkon az unióról beszélni). Kedves, szerény idősebb házaspárt tisztelhetünk holland barátainkként. Egyetlenegyszer jártunk náluk, s láthattuk, a pár százfős gyülekezetük micsoda áldozatok árán tudta felépíteni templomukat a háború után. Hosszú évtizedekig lelkész nélkül tették mindezt, s csupán néhány éve tudtak lakást venni egy odahívott fiatal lelkipásztornak. Barátaink a templomot úgy mutatták nekünk, hogy látszott, ők maguk is sokat dolgoztak rajta és benne. Aztán beszélgettünk sokat, s mindegyre az egyház, vagy a teológia témájához jutottunk. Életüket át-meg átszőtte az egyház iránti szeretet. Családjuk nem állt ezzel egyedül: Hollandiában a reformátusok nagy része óriási odaadással éli meg hitét, és meggyőződéssel tartozik felekezetéhez. Náluk a szolgálatvállalás megtiszteltetés és öröm.
Barátaink kicsiny, kétszintes lakásának legnagyobb helyisége a nappali volt, amelynek utcára nyíló falán a hatalmas ablak soha nem volt lefüggönyözve. Az ablak emellett állt az étkezőasztal, vacsora közben láttuk a járókelőket az utcán, s ők is benézhettek ránk. Mielőtt nekikezdtünk volna az étkezéseknek, Tineke halkan a könyvespolchoz lépett, nagy Bibliát vett elő, s férje elé rakta az asztalra. Henk hollandul olvasta az igét, aztán imádkozott. Noha hollandul alig-alig értünk, ám minden szót értettünk. Akkor és ott, Pijnackerben ott volt közöttünk a Szentlélek.