2013. február 25., hétfő

Emlékek zamatos lajstroma



Egyre elfogadottabbá, hovatovább divattá válik a gasztronómiát a kultúra részének tekinteni, története kultúrtörténetté vált, annál is inkább, mivel egyre jobban felismerjük veszteségeinket, az elfeledett étkek és eltűnt alapanyagok, a visszahozhatatlan ízek értékét. Jámborné Balog Tünde novellagyűjteménye szintén zamatok, étkek, receptek apropóján született történeteket foglal egybe, ám a „Szakácskönyvféle” alcím megtévesztő.
Talán mert nő, asszony a kötet szerzője, nem áll be a ma oly közkedvelt gasztroirodalom sorába, az alföldi írónő elsősorban a család- és kollektív emlékezet darabjait eleveníti fel egy-egy étek ürügyén. Konyhája amúgy sem a hedonizmus fellegvára, nem az élvezet, az elérhetetlen íz utáni sóvárgás kap főszerepet nála, Szindbád efféle sóhajait asszonyi bölcsességgel hallgatja és teszi félre, hanem az elkészítés örök felelőssége és öröme, talán éppen a munka gyümölcse kap itt erős hangsúlyt. Az asztal, a rádli, a konyhakredenc éppoly nem jelentősséggel bírnak, mint a hozzávalók, azoknak hihetetlen változatossága, a piac mesés világa, és a sütés-főzés gyakorlati szépsége. Konyhájának állandó vendégei személyes családtörténetének vissza-visszatérő asszonyalakjai, sőt az öregedő Szindbád is elüldögél az asztal mellett, miközben sülnek a keszegek, készül a rácponty. A vén hajós férfimódra kommentálja a főzést, dohog a jelen sivárságán, és visszasírja a régi aranykort.
A jól szerkesztett, szépen tagolt kötet bárhol felüthető, Jámborné Balog Tünde stílusa pusztán a szavak íze miatt is rabul ejt, az ember legszívesebben beleharapna, de legalábbis hangosan ismételné a gyönyörű mondatokat. Amikor azt írja édesanyja gyermekkorának bőségéről: „frissen pörkölt gyarmatkávé illata terjengett az üzletek körült”, a gyarmatkávé nem a presszók tömény, csersavízű mokkáját, vagy a reggeli kávéfőzés kapkodását, az apró konyhákba rekedt füstös szagot idézi meg, hanem asszociációk egész hadát kelti életre, egzotikus, színes világok illatát, életteli zaját, párás, trópusi levegőt, forróságtól vibráló láthatárt, vitorlást a vakító délszaki fényben. És ebben az egy szóban, „gyarmati” benne egy letűnt kor, s vele a fájdalom, az elmúlás, a tűnő idő visszahozhatatlansága. Jámborné a múlandóságtól ment, a feledés megsemmisülése előtt ébrest fel, idéz meg rég voltakat, felsorolásainak nyelvi szépsége, amely ennek a visszaidézésének szertartása a kötet legnagyobb erénye. Egykor kipecázott, sparhelteken megsütött halakból egyszerre tizenhármat tud elősorolni, csak a babfélékből, a kultikus bableves alapanyagaiból tizet, fákat ír le, találó jelzőkkel együtt, majd Szindbád ihleti a leggyönyörűbb mondatokat a szavak erejéről, szabadversre emlékeztető összeölelkező fogalmakkal, l-lek mollra hangolt dallamával: „Szóló spárga, mondá Szindbád, és hangja muzsikál, mint őszi estéken a hídlábnak ütköző hullámok loccsanása. Juhgomolya. Liptói. Lépes méz. Batul. Aranygranett. Bőralma. Hízott kappan. Süldő. Párhagyma. Lacipecsenye. Oltástúró. Kecskecsöcsű. Naposcsibe. Kelvirág. Galambfiak. Szilvalekvár. Írós vaj. A szavak nagyot csobbannak, és egyre táguló körökben mozgatják meg emlékeimet…”
Az idő változásai az Odette vendégeiben a leegyszerűsödés, a pusztulás lassú mételyét hozzák magukkal, Panta rhei, az első fejezetcím mindegy gyors felütésként éppen a változás-hanyatlás összefüggését tematizálja, az ételek, ízek, természet kínálta bőség és változatosság úgy tűnnek el életünkből, mint egykor használt szavaink, a nyelv rugalmassága, a kifejezésformák sokasága. Jámborné Balog Tünde számára szorosan összekapcsolódik e kettő: az étkek mint testi táplálékok, s a szavak mint a szellem és lélek táplálékai. Minden, amit felidéz, a felejtés elleni harc egy-egy állomása, ételek, ízek, illatok, zamatok, szavak csengése mind arra szolgálnak, hogy az örökkévalóságba lépjenek át, mint archivált emlékek, mint rég letűnt korok átlényegítése. Az Odette vendégeinek központi témája az emlék, amely a felidézéssel, a varázslatszerű megidézéssel értékesebbé válik, mint maga az egykori élmény. Egy kivételesen nem kulináris ihletésű novella, a Csak a város fogalmazza meg mindezt a legszebben, a fausti kérdést a pillanat nagyszerűségéről továbbgondolja, és eljut oda, hogy az élmény az emlékezés sóvárgásában nő naggyá. A „békebeli idők” kapnak fő hangsúlyt, az idealisztikus bőség é boldogság toposzát idézik meg, mintha a szerző tudatosan keresné azt az által meg nem élt, de családi történetekben még elevenen megmaradt hőskort, polgári világot, amikor az étel éppúgy magán hordozta a lét tisztaságát, mint ahogy az életminőség, a közösségi lét, egyáltalán az emberi viszonyok is ebben a természetes tisztaságon és harmónián alapultak.
A hosszabb családtörténeti ihletésű novellák a Bácskától Erdélyig, majd vissza a szülőföldre, Hódmezővásárhelyre, illetve a makói otthonba vezetnek, ám elég ahhoz egy egyszerű, kopott konyhai munkaeszköz, hogy megidézzen ősöket, szemünk elé varázsoljon rég tönkretett világokat. A Rádlimesék főszereplője a derelyevágó, ez az elmés kis tárgy egy nép történelmi sorsfordulónak tanúja, egy remekbeszabott mondat izgalmas tágabb kontextusba helyezi a családtörténetet. „Valamikor kolozsvári dédanyámé volt, tőle nagyanyám, aztán anyám örökölte, és a rádli mindenhová hűségesen követette asszonyait. Bejárta vélük a tágas, majd a szűkre szabott ország sok zegét-zugát – világnagy rádli kellett a nyirbáláshoz, nem tudom, hogy fért el abban a fránya Trianon-kastélyban…” (kiemelés tőlem- jkgy.)
A Csip-csup történetek rövidebb lélegzetű darabjai legszebb példái annak, egy-egy alapélelmiszer mennyi fontos emléket idézhet fel, s csak néha bicsaklik meg az idealisztikus kép, amikor a háborús ínség, a félelem pillanatai jelenítődnek meg, noha mindig humor és bölcs derű fűszerezi az egykor megéltek leírását. A Cukor a háborús melaszfőzés kudarcát meséli el, a Narancs a megszálló orosz katonákról megszégyenítően humánus, szépen pointírozott történet. A Pirított gríz szintén az orosz „felszabadítókhoz” fűződő emlékeke idézi fel, a Só viszont már a családtörténeten is túlmutat és kultúrtörténetileg széles körképet ad.
Jámborné Balog Tünde nagy háttérismerettel ágyazza bele a magyar kulináriát egy összmagyar kultúrtörténetbe. A Megdöglött  a nagy magkakas, vagy A jó hús-leves legendája kitűnő példái ennek a  gazdag néprajzi, szellem- és gasztrotörténeti palettának. Szindbád megjelenése mindezt az irodalom kontextusába is beilleszti, a hajós nagy mesélőként idézi fel mindazt a régmúltból, amit érdemes felemlegetni, stíluságban hűen megalkotójához, Krúdyhoz.
A családtörténeti vonatkozású novellák itt-ott kilépnek a „szakácskönyvi” tematikából, gyönyörű történeteket olvashatunk az édesapa gyermekkorából, amiiben felbukkan az egykori barát, akkor még akói diák, József Attila. A saját gyermekkor visszaidézi az orosz megszállás napjait, a Pirított gríz elsöprő humora ízes dél-alföldi tájszólás elevenít fel: „Nahát, ezök félnek, lepődött meg nagyapa. Két nyomorult asszonytul, meg egy rozoga vénembertül? Vagy ettül a két kisgyerektől? Oszt ezök akarnak minket fölszabadítani? Inkább mögszabadítani akarnak attúl a kevéstül, amink van, mondta nagymama, és eldugta a matrac alá nagyapa zsebóráját.” A délvidéki olykor balladás hangulatú tragikomédiák mellett azért odatolakodik a múlt fájdalmas emléke, a Tőtike a krúdys hangulatú fiatalkori emlékek mellett visszaidézi Z, a férj börtönéveinek borzalmait, majd visszatér a jelenbe, ami szintén csupa kiábrándulás tartogat. A Kőleves szintén Z, az egykori medikus, majd fiatal politikai fogoly raboskodásáról mesél, olyan helyszínek jelennek meg, mint a Gyorskocsi utca, és Márianosztra. E két novella az édesapa történeteivel együtt túllép a krónikás és a kultúrtörténész buzgalmán, érezzük, személyessé vált történeteket idéz fel Jámborné Balog Tünde, tökéletesen azonosul szeretteinek emlékeivel, személyiségének nyomai mégis ott maradnak, a humor és irónia, a szép és jó szeretete, az erkölcsi alapvetés igénye. Ebből a szemszögből válik érthetővé, miért teszi a novellákra az Odette vendégei ciklus a koronát. Első olvasatra talán kakukktojásnak tűnik a fejezet, hiszen kilépünk a Kárpát-medencéből, kikerülünk a család zárt közegéből, belgiumi élmények kerülnek terítékre, az idegen-lét megtapasztalása. Csakhogy az Odette vendégei végül meghatóan szép hitvallássá válik a szeretetről, a házastársi kapcsolat fontosságáról, az elválaszthatatlanságról, az évtizedekig megmaradó szerelem kötelékéről.
Az Odette vendégei-fejezet másképp sem olvasható kizárólag úti élményként, egy belgiumi vendégeskedés beszámolójaként. A külföldi tartózkodás felszakít valamit az írónőben, ami arra készteti, hogy meghatározza helyét a világban, mondhatnánk, az identitás kérdéseit boncolgatja a maga bölcs, derűs, önmagát megmosolygó modorában. Odette, a gazdag vallon nő, és családja hetekig látta vendégül az írónőt és férjét, „minket, bizonytalan egzisztenciájú közép-európaiakat a vasfüggönyön túlról”. Az otthon műveltsége és szellemi igényei folytán a szellemi elithez tartozó házaspár abban a környezetben egyszerre „barbárnak” tűnik, még a rebarbarát sem ismerik, ami vendéglátójuk számára szinte megbocsáthatatlan. Ez az a világ, ahol a magyarok „Európa négerei”, mert ahogy az író fogalmaz, „ránk volt írva a szegénység és a másság”. Egy belgiumi piac sajtkínálata rádöbbenti egy olyan rettentő igazságra, ami a háború alatt és után születettek generációjának élethosszig tartó keresztje: „Álltunk a sátornál, figyeltük a válogató Odette-et. Hol egyikre, hol másikra mutatott, azután ránk nézett, hogy melyiket szeretnénk. Nem tudom, ingattam a fejemet, bármelyiket szívesen megesszük. Igazából azonban azt szerettem volna mondani, vedd meg mind, mi valamennyi sajt ízére kíváncsiak vagyunk. Meg akarjuk kóstolni, fel akarjuk falni mindet, az összest, és még az se lenne elég a belsőnket mardosó zsigeri éhség csillapítására. A génjeinkben hordjuk, és ettől semmilyen jóllakás nem tud megszabadítani.” Rokon ez az éhség azzal, amit József Attiláról jegyzett meg a családi krónika, csillapíthatatlan fizikai éhség és a „metafizikai éhség” kapcsolata, amit a fiatal zseni, „a mély V alakú ránccal” homlokán összekapcsolt egymással. A kelet-európai átok azonban nem csak ebben mutatkozik meg, a Galambidő, a kötet egyik legértékesebb novellája az eltékozolt örökségről mesél, a múló felszínesség oltárán elhamvad a hagyomány, a történelmi folyamatosságot szimbolizáló szőrmesapka. Nagy nemzeti gyökérvesztésünkre asszociálunk, ugyanakkor becsülendő az a mértéktartás, amivel Jámborné nem magyarázza túl az eseményeket, meghagyja az olvasónak a nagyobb összefüggések felismerését, finom utalásai a hagyományra, az örökös kisfiú bűntudata az eltékozolt örökség fölött elegendőek ahhoz, hogy a gondolat magját elvessék.
A Bagolyasszonyka az elveszett múlt fölötti fájdalom lírai hangú, drámaiságban kiteljesesedett novella. Vörös Irén odahagyja a régi házat és kertet, beköltözik a városba, d hogy maradjon valami a családi fészekből. Megbízza a vadászt, hogy szedje össze neki a kert baglyait. A jóember félreérti a megbízást, s ugyan hozza mind egy szálig a madarakat, de holtan. A visszahozhatatlan, a Pantha rhei szólal meg az elbeszélésében, fájdalmasan erőteljes színekkel. És mégis, az elégia nem fordul mélabúba, a veszteség nem vált ki nyomott megkeseredést és kiábrándulást. Jámborné Balog Tünde írásaiban az elégia kéz a kézben jár a derűvel és életszeretettel, ösztönösen, mélyen fakadó asszonyi józansággal és gyakorlatiassággal kapcsolódik abba a jóba, amit maga körül talál. Ez a mindenen átütő melegség teszi őt a stiláris ízesség élvezetén túl egyedivé a kortárs magyar irodalomban.

Jámborné Balog Tünde: Odette vendégei.
Szakácskönyvféle régi és újabb történetekkel.
Széphalom Könyvműhely, Budapest, 2011.