2013. február 25., hétfő

Áradás fulladásig



            Bámulatra méltó az a szenvedély, amivel fiatal erdélyi irodalmárok egy új generációja a romantikus transzszilvanizmustól merőben eltérő hangvételben próbálja önmagát értelmezni. Terem ez a megújulási szándék jókora vadhajtásokat is, értelmezhetetlen vagy akár értékelhetetlen írásokat, az eredetiség igénye, valamint az európai erdélyiség megszólaltatása ugyanakkor a kortárs magyar irodalom élvonalába is felemelt alkotókat és alkotásokat.
1995 óta jelennek meg az Előretolt Helyőrség Könyvek, már önmagában a sorozatcím telitalálat, minden játékon túl egyfajta küldetéstudatot árul el. Az eddig megjelent kötetek között keresgélve megkerülhetetlen nevekkel találkozunk, a teljesség igénye nélkül: Fekete Vince, Orbán János Dénes, Szálinger Balázs, Nagy Koppány Zsolt, s tallózásunkból nem hagyhatjuk ki a nagyszerű költőnőt, László Noémit. A  csíkszeredai születésű Potozky László ennek a lassan klasszikussá váló erdélyi modernségnek legfiataljabbjaként jelentkezett első kötetes prózaíróként. Mégpedig minden újító szándék mellett letisztult elbeszélésmóddal, klasszikus lineáris történetfűzéssel, felvállalva azt a világot, azt a sajátos közeget, amelyben él.
            Potozky Lászlót az élet határhelyzetei érdeklik. Egyrészt a történelemben kiszolgáltatott  lét nagy kérdései vetődnek fel, ember tud-e maradni valaki akkor, amikor megfosztják emberi létének minden fontos ismérvétől? A háború vagy a diktatúra egzisztenciális és morális nyomora éppúgy megjelenik Potozky novelláiban, mint a szélsőséges lecsúszás, a szociális peremhelyzetben élők érthetetlen züllése. Korunk ihlette azokat az elbeszéléseket, amelyekben a szerző mély empátiával fordul a pária-lét iránt, főszereplői koldusok, prostituáltak, tökéletesen lecsúszott alkoholisták. Az elviselhetetlen életkörülmények, a romlás és igénytelenség adja meg Potozky minden novellájának az alapszituációját, innen kizárólag a reménytelenségbe és a tragédiákba vezethet el majd minden történet. Legvégletesebb e tekintetben a Halálösztön című novella, amelyben az emberi jót levetkőzött, ronccsá gyötört halálraítélt számára a legnagyobb megváltás a halál lenne. Fogvatartói azonban újra és újra odaviszik egészen a kivégzés utolsó előtti pillanatáig, kínzásuk a tébolyult félelem állapotának meghosszabbítása, s ez megfosztja a halálraítéltet nemcsak emberi méltóságának maradékától, de emberi érzéseitől is.
            Potozky világa messze van az idilltől. A kötet első novellája, a Tea keddre burkoltan rögtön ezzel nyit. Egy szeretett rokon hal meg, s vele minden, ami még megmaradt egy rég letűnt korból. Meghalt a régi, békés, konszolidált világ, maradt a fizikai és lelki enyészet. Eleinte a diktatúra világában vagyunk. A Hulló lapok közt az ember főhőse megöli azt a barátot, aki bizalommal fordul hozzá, mert a végsőkig nő feszültsége abbeli félelmében, hogy Jonuc besúgó. A Drót a pofán a család védettségének illúzióját rombolja le, s egyben érzékletes képben – a dróttal körbetekert pofájú,  némán halálba vonszolt kisborjú látványában - szimbolizálja a diktatúra félelmen épülő rendjét. A főhős kisgyermek mindezt így fogalmazza meg: „...előbb-utóbb mindenkit elvisznek, még engem és az öcsémet is, mindannyiunknak van egy fenntartott hely a fekete kocsi hátsó ülésén”.
            A feltehetőleg vidéki, falusi Erdélyt Potozky László elbeszéléseiben többnyire elsősorban a kisfiú szemszögéből láttatja. Bár tudjuk, az 1988-as születésű szerző nem sok személyesen megélt emléket őrizhet a forradalom előtti időkből, jó atmoszféra-teremtése, a részletek pontos ismerete arra utal, otthonosan mozog szülei, nagyszülei világában. A hústalanság „kényszerböjtje”, az ólomöntés, a titkos borjúvágás éppúgy hitelesen szólalnak meg novelláiban, mint amennyire minden hamis máztól mentes a családtagok közötti kapcsolat megjelenítése. A három hasonló közegben játszódó elbeszélés (Drót a pofán, Hús(v)íz, avagy egy kényszerböjt története, A kutyafejű ember) hősei közül kiemelkedik az apa szeretettel megformált alakja.
            Tematikailag szintén összekapcsolható történetek azok, amelyek mind a háború – feltehetőleg a második világháború - idején játszódnak. Rokonítja egymáshoz őket a fordulópontra való kiélezettség, a meghökkentés, a váratlan végkifejlet. A Galambok őre az érdekes sztorin túl többet tartogat. A lebombázott bérházban egy férfi őrzi galambjait. Magányába beleszól egy kisfiú, aki szüleitől elbolyongva próbálja elütni nagy éhségét. Marcus Vojnevában, a galambok embergyűlölő tulajdonosában a gyermek végül megmozdít valami emberit. Feláldozza őrülten féltett állatait, s a gyermeknek odaadja enni. A keretes elbeszélés a kataklizma utáni halálos csöndből indul. „A rommá lőtt bérház belső udvarán nem hallatszott egyéb, mint..”. A végső mondat a visszamaradottak életösztönével zár: „A rommá lőtt bérház belső udvarán nem hallatszott egyéb, mint a gyermek mohó csámcsogása.” A megindító végkifejlet kiemeli a Galambok őrét a többi háborús novella közül, amelyekre talán azt az ítéletet mondanánk, amivel tapasztalt szerkesztők szokták visszadobni kezdő írók műveit: Jó, de nincs benne semmi új.
            A kísérletezés és az ujjgyakorlatok jellemzik a többbi közbülső elbeszélést is, jóllehet nagyon értékes képeket tartogatnak itt-ott. A Jelenetek téli erdőbe szikár elbeszélésmódját feloldja   egy-egy rejtve megbújó lírai metafora, amely különleges hangulatot teremt. „Vajúdik a tűz”, olvassuk, majd egy szép metafora bontja ki az esthomályba boruló erdő látványát: „Alkonyat zülleszti a láthatárt, fenyves tűzdelte dombok nyelik a fáradt napot.” A történet maga egy öngyilkossági kísérlet érzékletes elbeszélése, a szituáció és a hangulat azonnal felidézi a fiatalkori Bodor Ádámot.
            Potozky László a groteszkkel is kísérletezik, a reménytelenség szól ki az Áradás című novellából, amely egy rejtélyes, és megoldhatatlan lakásáradást mesél el. A kezdő mondat: „Grigo Szerbics egyik reggel arra ébredt ágyában...” Kafka Átváltozására utal. Míg azonban Gregor Samsa saját maga változott át undorító féreggé, Potozky elbeszélésében a főhős körüli környezet válik elviselhetetlenné, többé nem élni való az a hely, ami a visszahúzódás, az intimitás közege lehetne. Ez már egyben ráhangolódik arra a tematikára, ami a fiatal szerzőt érdekli, s ez a tönkrement életek, korunk pária-létet élő kitaszítottjainak élete. Szereplői önhibájukon kívül válnak a társadalom legaljává. Egy balesetet szenvedett, s alkoholizmusba menekülő jobb sorsra érdemes falusi férfi, egy gyermekének torzszülöttégében feltehetőleg nem vétlen apa, aki szeretet és lelkifurdalás közt próbál élni fiával, egy volt rendőr kábítószeres, s gyilkossá vált fiával, egy koldus apa, aki gyermeke szemműtétére gyűjt, mind vétlen áldozatai egy világnak, amely nem ismer részvétet, és nem kínál felemelkedési lehetőséget. Végtelen sivárság és reménytelenség árad ezekből a novellákból, ahogy az Áradásban a víz feltartóztathatlanul átveszi helyét a lakásban, s végül a főhős fásultan bukik alá a mélybe.
            Az Aluljáró hosszú elbeszélés egy fiatal prostituált történetét meséli el, aki az aluljáró vizeldéjének mellékhelyiségében él kisfiával és csecsemő kislányával. Szoptatások és padlómosás közt fogadja a nő a kuncsaftjait, míg a normális világból valaki érkezik, akiért végül eladja gyermekeit. Az Aluljáró az a novella, amely a legvégső kiszolgáltatottságot, a legelviselhetetlenebb léthelyzetet próbálja megjeleníteni, nyilvánvalóan azzal a szándékkal, hogy felrázzon, hogy szembesítsen a társadalom peremén élők tragédiájával, jóllehet mindez az intenció szintjén marad meg, az elbeszélés nem tudja maradéktalanul bevonni az olvasót. S ahogy a kívülállónak nehéz azonosulni a történettel, úgy kétségeim vannak, vajon maradéktalanul sikerült-e magának a szerzőnek. Nem értjük az okokat, miért válik Pamela prostituálttá, miért fogadja el helyzetét, s miért érzi egyszerre tarthatatlannak? Szerelmes lesz-e egyáltalán, mit érez, mit gondol valójában? Nem tudjuk. Megélt alapvető tapasztaltok hiánya érződik ki itt-ott. Amikor az emberkereskedő először meg akarná venni a csecsemőt a fiatal nőtől, ezt olvassuk: „Azt tette, amiről úgy gondolta, hogy egy igazi anyától elvárható.” Ez azonban nem így működik. Az anyaság vagy ösztönösen van vagy nincs. Mivel a szerző nem láttatja az igazi emberi mozgatórugókat, a szereplők légüres térben mozognak vagy marionettbábuként vonaglanak. Az „úgy gondolta, így várható el” elv ugyanis a szélsőséges konfliktushelyzetekben kizárólag szerzői szöveg lehet.
            Az elbeszélés gyengeségének ezek a csapdái nem lelhetők fel Potozky László azon írásaiba, amelyekben érezzük a személyes érintettséget és átéltséget (még ha egy külön mesét érdemelne, mit is jelent fiktív próza esetében az átéltség). A fiatal szerző kitűnő prózaista, első kötetével bizonyította, hogy izgalmasan, jó ritmusban tud történeteket elbeszélni. Tudja, mitől lesz jó egy novella. Tudja, mit jelent figyelmet felkelteni, s mit jelent egy jó fordulattal emlékezetessé tenni egy elbeszélést. Ami hiányzik, az a fiatal  írói lét természetes velejárója. Keresi a saját hangot, egy jól meghatározható névjegyet, s keresi a testhezálló tematikát, amit a leghitelesebben tud átadni. Ígéretesebbnek látom azokat a novelláit, amelyek a vidéki, ismert terepen játszódnak, ismert emberi viszonyok között, családi közegben, Potozky László itt tudott jó, sőt mondhatnánk igaz atmoszférát teremteni. Tehetsége, mesterségbeli tudása egy jó témával párosulva a legnagyobb kortárs magyar elbeszélők sorába emelheti fel őt, efelől nincs kétsége annak, aki első kötetét, az Áradást fellapozza.

Potozky László: Áradás
Erdélyi Híradó Kiadó – Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy
Kolozsvár, 2011.