2012. december 22., szombat

Adventi kócsagok



Az erős fagyok után rosszul esett ez az éjjel érkezett decemberi kikelet. A szél könnyű tavasz-illatot hozott, lágy eső permetezett, és a hókupacok azon nyomban megtöppedtek.
Egy hetes fáradtság húzta lábunkat, ahogy méla kötelességtudással nekiindultunk reggeli gyalogutunknak. Én elől, nyitottam a kiskaput, mögöttem a fiúk, csizmájukat csoszogva húzták a járdán. Táskákkal felmálházva ballagtunk, most nehezebbnek tűntek, mint máskor.
            Nem beszélgettünk, az álom még fogva tartotta gondolatainkat. A parkban felengedett fagyos keménységéből a kavicssétány, itt-ott áttetsző tócsákban állt meg az esővíz. Elhagytuk a kicsiny ligetet, és fölmentünk a hídra. „Milyen tiszta a víz, nézzétek!”, szóltam, és valóban, a szinte érré apadt patakban minden egyes kavicsot ki lehetett venni. Ekkor vettem észre őket, a kócsagokat. Valami valószerűtlen pillanatban úgy tűnt, nem is igazi madarak, csupán álom rajzolta őket oda, a lassan csordogáló patak medrébe. De igazi kócsagok voltak, hófehér, kecses madarak, csőrük hosszú, karcsú, egész alakjuk a tökéletesség képét sugallta.
            Meg kellett állnunk ott a híd közepén. Két kócsag, egyik épp repülésbe kezdett a patak felett, a másik a partra szállt, s most színe egybeolvadt a fűcsomók közötti hóhalmok fehérségével. Álltunk a híd korlátjánál, és elragadtatottan figyeltük őket. Mások is megálltak mellettünk, mintha varázslat történt volna, és hozzánk hasonlóan átadták magukat a látvány szépségének.
            Tudtam, hogy minden perc számít, mert az iskolába idejében oda kell érni. Vannak mégis pillanatok, amik örökké odaégnek az ember retinájára. Nem szabad elszaladni előlük. Meg kell állni, át kell adni magunkat a szépségnek, a katartikus élménynek, a varázslatnak. Most ez előrevalóbb az iskolai pontosságnál, mert ez megmarad, egyszer talán még visszatér mindannyiunk tudatába a kép.
            A kócsagok szálltak ott a patak felett. Reptüket semmiféle repülő nem utánozhatja. Siklásuk bámulatbaejtően fenséges. Nincs kiszámítottság benne, s ahogy kiterjesztik tisztán, éterien fehér szárnyukat, ahogy egyet-egyet csapnak vele a levegőben, ráérősen, elegánsan, az a patak partját is átváltozatja. Szépségük erre az egyszerű városi közhelyre is kisugárzik. Ránk, őket bámuló, csodáló emberekre is átszáll.
            A Lélek érkezik ilyen szépséggel, ilyen kiszámíthatatlanul. Egyszerre nem érted, hogyan érkezett hozzád, de átváltoztat, széppé tesz. Csak vigyázz, állj meg és csodáld, mert ha elszaladsz előle, visszahozhatatlan pillanatot szalasztasz el!
            Adventi kócsagok hozták el nekünk, hídon állóknak az adventi megállás üzenetét. Az idő, ami máskor ellenségünk, most egyszerre megállt velünk együtt. Elfeledkeztünk kötelezettségről, elfeledkeztünk ketyegő órákról, átadtuk magunkat egy látványnak, ami ritka és megbabonáz. Ez a kifeszített pillanat olyan, mint az ünnep, kivesz a futó idő kényszeréből. Egy más dimenzió ez, itt már a lélek birodalma következik. És milyen keserű ellentmondása az életünknek, hogy a lét értelméhez ezek a kis értelmetlenségek adják a lényeget. Ezek az apró örömök, a fölemelkedett lélek szárnyalása, a fehér kócsagszárnycsapások - ezek a napok valódi értékei. A lényeg ott van, magasan, a sártól nyálkás aszfalt felett, a csillogását veszített hókupacokon túl, ott van, ahol már csak repülni lehet, soha nem kapkodó, soha nem görcsösködő nyugalommal. Az ünnep nyugalmával és békéjével.